29. Case

"Egy ponton talán elfogadjuk, hogy az álom rémálommá vált. Azt mondjuk magunknak, hogy a valóság jobb. Meggyőzzük magunkat, hogy jobb, ha nem álmodunk egyáltalán. De a legerősebbek közülünk, a legmeghatározóbbak, kitartanak az álmaik mellett. Vagy egy új álom előtt találjuk magunkat, amire nem is számítottunk, és felébredve minden ellenére reményt érzünk. És ha szerencsések vagyunk, ráébredünk, minden ellenére, az életünk ellenére, az igazi álom az, hogy képesek vagyunk álmodni."

JERRIKA

Már tudom, hogy küzdenem kell - Louis

A CSAJOS ESTÉK szinte hagyománnyá váltak, főleg akkor kezdtek az ilyen már koránt sem spontán akciók sűrűsödni mikor közeledett Dani utazása. Miután konkretizálódott, hogy két és fél hónapig nem fogjuk őt látni, eléggé magunk alá kerültünk. Én főleg, hisz nem sokkal utána kezdődik a fiúk turnéja is, és én majdnem teljesen egyedül fogok maradni. Az a nagy nyüzsgés, ami már a mindennapjaim részévé vált egyik pillanatról a másikra megszűnik. Dani azért egyfajta vigaszként megkért rá, hogy amíg ők Liammel távol lesznek szeretné, ha én vigyáznék Lokira, mert állítása szerint nagyon megkedvelt.

Ma is épp hazafelé tartok egy ilyen buliból, elején féltem, hogy nem fogok hazatalálni, de miután a pultos leerőszakolt a torkomon valami mixet- ami állítása szerint csodaszer a macskajajra - utamra engedett. Azt mondta bízzak benne, ez eddig mindenkinél bevált. Igaz volt, mikor a taxi leparkolt a felhajtónkon már nem éreztem magam annyira elázottnak, és jóval stabilabban álltam a lábamon. Kifizettem a fuvart, és megindultam a bejárat felé. Örültem, hogy már besötétedett, mert így a szomszédoknak nem kellett végignézie, ahogy elbotorkálok az ajtóig. Már majdnem elindultam felfelé a lépcsőn mikor feltűnt egy autó, ezt pedig egy csapódás hallatszott vagyis valaki kiszállt belőle. Lomhán az illető felé fordultam, és lábaim földbe is gyökereztek mikor láttam Louis volt az, aki az autóban kuksolt. Nem értettem mit csinál, és legfőképpen, hogy miért van itt.

- Eltévedtél? - bukott ki belőlem a kérdés.

Nem ez volt a legkedvesebb, amit mondhattam, de kíváncsi voltam, és talán az ereimben dübörgő alkohol is közrejátszott benne. Csak egy kis botlás.

- Nem, nem tévedtem el - jelent meg szája szegletében egy apró mosoly.

- Régóta vagy itt? - jött a következő kérdés.

Lomhán forgó agytekervényeim megpróbálták felvenni a fordulatszámot, hogy rájöjjek a dolgok mikéntjére. Ám ez csak azt eredményezte, hogy megfájdult a fejem.

- Alig több, mint fél órája - válaszolt egyszerűen.

Miért várt itt fél órája? Egy hónapja úgy került, mintha leprás lettem volna, most meg csak hirtelen idejön.

- Beszélni szerettem volna veled - szólalt meg újra.

Valahogy gondoltam, hogy ezt fogja mondani, de így sem értettem az egészet. Valószínűleg ez a zavartság az arcomra is kiülhetett, mert bíztatólag felém nyújtotta a kezét. Fogalmam se volt mire készül - no nem mintha valaha is ki tudtam volna találni milyen huncutság is jár a fejében - de bíztam benne, így bizonytalanul belé kapaszkodtam, Nem mentünk messzire, csupán a kocsijáig. Azt hittem elmegyünk valahova, de nem így volt, még csak a motort sem indította be.

- Nem épp a megfelelően viselkedtem, mikor elmondtad mi is a helyzet - kezdett bele - Csak tudod sok mindenre számítottam, épp erre nem, de tényleg. Egy hülye kisgyerek voltam, és hetekig játszottam is a sértődöttet.

- Igen ennek tanúja voltam - tettem hozzá.

- Tényleg nagyon sajnálom, hogy így viselkedtem.

- Mégis mi változott? Miért gondoltad meg magad?

Nem tudtam megérteni, eddig szilárdan tartotta magát, most pedig egyik pillanatról a másikra meggondolja a dolgokat, és rájön mégsem úgy van, ahogy ő azt gondolta? Egyáltalán lehetséges ez?

- Volt pár szabadnapunk a múlthéten, és hazautaztam. Ott pedig egy szép kis fejmosást kaptam.

- Ennyi? Csak ordibálnom kellett volna veled, hogy rájöjj mi is az igazság?

- Talán működött volna - gondolkodott pár percig.

Nekem viszont nem volt sem energiám, sem kedvem szokásos ökörségéhez, így gondoltam ezzel a lendülettel ki is szállhatnék. A hangsúly azon volt, hogy szállhatnék, mert amint mocorogni kezdtem Tomlinson benyomta az automata zárat, és én akárhogy rángathattam az ajtót az csak nem akart kinyílni.

- Ennél jobb nem jutott eszedbe? - kérdeztem mikor ismét visszadőltem az ülésbe - Tudod, hogy nem szeretek bezárva lenni - húztam a szám.

- De eszembe jutott más is, csak szerintem pofon vágtál volna - válaszolt - Egyébként azért nem szeretném, hogy elmenj, mert még nem fejeztem be.

- Oké, hallgatlak - helyezkedtem el kényelmesen.

- Az a lényeg, hogy rájöttem nem adhatom fel, vagyis nem fogok hülye módjára megfutamodni. 

- Azt hiszem nem értem miről beszélsz - mondtam mikor a végére ért.

- Arról, hogy nem hagyom, hogy Zayn győzzön, és megmutatom milyen jól járnál velem.

- Hát te tényleg lökött vagy - csóváltam a fejem.

Pár percig még bizonygatta mennyire komolyan gondolja, majd elengedett egy sokat sejtető mondattal, miszerint minden csak most kezdődik el. Pár percig az hittem ő is részeg, de miután minden gond nélkül elhajtott tudtam csak szimplán visszatért önmagához.

Ismét elérkezett az a pillanat, amikor megfogadom, hogy soha többet nem iszom. Én még az átlagnál is rosszabbul viselem a másnaposságot, és ezt mi sem példázza jobban, mint az, hogy negyed órába tellett lejönnöm a lépcsőn. Annyira imbolyogtam, hogy párszor az is megfordult a fejemben, hogy a mai napot az emeleten fogom tölteni. Végül erőt vettem magamon, és megérkeztem a konyhába. Az első gondolatom az volt, hogy ha fel akarok öltözni fel is kell majd valahogy vánszorognom, de úgy gondoltam ezzel ráérek később foglalkozni. Felfelé valahogy könnyebben ment, ám ez nem volt igaz a ruhaválasztásra. Mivel az idő igencsak a hűvös felé tendált, még csak eszembe sem jutott valami is lenge ruha - így ősz derekán csodálnám is - azonnal a vastag pulóverek között kezdtem el kutatni. Egy farmerre, és egy fekete szűk garbóra esett a választásom, beleugrottam hosszú hasonló színű csizmámba, felvettem egy piros, vékony övet, és egy hasonló színű sálat tekertem a nyakam köré, és már indultam is lefelé. Az előszobába felkaptam a táskám, és már kint is voltam.

- Hova- hova? - közeledett felém ruganyos léptekkel tegnapi támadóm.

Ugyanolyan lendülettel közeledett felém, majd pár lépésnyire tőlem megtorpant. Látszott arcán nem igazán tudja mit kéne tennie. Végül közelebb lépett szorosan magához ölelt, és egy puszit nyomott az arcomra. 

- Szóval hova megyünk? - kérdezte miközben az autója felé terelgetett.

- Cecílé-vel van találkozom - mondtam egyszerűen. 

Nem is kérdezett mást, azonnal indított. Reménykedtem benne, hogy tudja hova kell mennünk, vagy legalább lesz benne annyi, hogy megkérdezi, ha fogalma sincs a folytatásról. 

Be sem állt a szája, mintha az elmúlt hónap minden történését el akarta volna mondani, mintha attól tartott volna, ha nem elég részletesen meséli el valamiről lemaradok. Bár a próbákon, és a szobájában eltöltött temérdek órán kívül semmi lényeges nem történt vele, ez nem szegte kedvét. Miután monológja végére ért, belekezdett másik kedvenc elfoglaltságba: a faggatásomba. Természetesen válaszoltam neki, hisz addig nem hagyott békén. 

Ezt követően volt pár perc nyugalmam, és elmém azonnal működésbe lendült. Egészen addig míg eszembe nem jutott, hogy mikor legutóbb voltam a stúdióba akkor is vele - és persze Zaynnel - jöttem, és milyen borzalmas vége lett.

- Lépcsőzünk Louis - mondtam mikor a parkolóba álltunk.

- Más meg sem fordult a fejemben - villantotta rám mosolyát. 

Bohókás hangulata rám is átragadt, és vidáman baktattam felfelé az ódon csigalépcsőre emlékeztető fokokon. Tomlinson minden szó nélkül jött mellettem, most koránt sem viselte meg annyira az a néhány emelet, mint múltkor.

- Milyen jó kondiba jöttél - mondtam mikor a megfelelő szintre értünk.

- Jaja, ezekre a lépcsőkre edzettem - jött a spontán válasz.

Pár percre megtorpantam mikor a felvonóval kerültünk egy vonalba, a fiú ezt rögtön észrevette és óvatosan a stúdió felé kezdett el noszogatni. Nem tudom miért vettem ennyire a szívemre, és miért nem sétáltam csak simán tovább, de  nem tudtam egyszerűen továbbsétálni az ajtóig. Pedig tudtam, hogy fontos dolgom van, és nem ezért jöttem. Beszélnem kellett a folytatásról, arról, hogy van-e egyáltalán rám még szükség, hogy számoltak-e egyáltalán velem.

Louis az egész megbeszélés alatt ott volt. Nem tudom, talán félt, hogy összeesek vagy megint leragadok a liftnél, ötletem sincs, de nagyon jólesett. Már néha felvetődött bennem, hogy lelkiismeret furdalásom kéne, hogy legyen ennyi minden után. Aztán felötlött bennem, hogy tulajdonképpen ö mondta azt, hogy küzdeni fog, és lehet, hogy azt így gondolta.

- Még mindig nem unod? - kérdeztem már egy kellemes vacsora keretei között.

- Mégis mit? - kérdezett vissza, és látszott arcán tényleg nem sejti mire gondolok.

- Hogy egész nap a nyakadon lógok, és olyat csinálsz, amit tulajdonképpen a hátad közepére se kívánnál - fejtettem ki a dolgokat.

- Én nem így érzem, én úgy gondolom, hogy eltöltöttünk együtt egy szép napot. Mert tényleg nem a legizgalmasabb egy irodaházban ücsörögni, de attól még lehet jó. Hisz ha az a lift mesélni tudna - kúszott vigyor az arcára -  és ez a vacsora az én ötletem volt, szóval akár egálba is lehetnénk - fejezte be.

Szilárdan kitartott az elképzelése mellett, és még csak arra se voltam képes, hogy egy kicsit megingassam.

- Nem szeretném sokáig húzni, mármint inkább még tovább húzni az idegeiteket. Így arra jutottam, hogy még mielőtt elutaztok az első turné helyszínére én mindkettőtökkel tisztázok mindent.

Mondandóm után kicsit lefagyott, próbálta titkolni, hogy nem így történt, hogy ő milyen lazán veszi a dolgot, de láttam rajta, hogy igazából nagyon is átrágta magába a dolgokat.

Sőt szerintem még a hangulatot is elrontottam vele, de úgy éreztem muszáj volt tiszta vizet öntenem a pohárba, ha rossz lesz tőle a hangulat, ha nem.

ZAYN

Mostanában elég sokat gondolkodtam, de nem igazán jutottam semmire. Sőt néha az is eszembe jutott, hogy nem kellett volna elmondanom ezt az egészet. Néha az is felvetődik bennem, hogy bekattantam, tényleg. Miért kellett nekem ezt így robbantanom, és mire jó?

Mikor újra találkoztam a Törpével nem gondoltam, hogy idáig fajulnak a dolgok. Számomra mindig is fontos volt, talán azért, mert együtt nőttünk fel, de úgy éreztem nem szabad félvállról vennünk ezt a barátságot. De talán már akkor többet éreztem iránta? Hát honnan kéne nekem ilyeneket tudnom. Azt gondoltam Perrie-be is szerelmes vagyok, aztán mégsem úgy volt. Talán ez is olyan, azért érzem ezt, mert nem velem van, és ha engem választana már nem is éreznék így. Akkor ez lenne életem egyik legnagyobb hibája. És Lottie-val mi a helyzet, vele mi lesz?  Azt sem igazán tudom iránta mit érzek....

Ez borzalmas, remélem minél hamarabb vége lesz ennek az egész tortúrának, mert nem hiszem, hogy én vagyok az egyetlen, aki ezt nem bírja.