25. Case

"Azt mindig elfelejtjük, hogy milyen jó érzés, ha egyszer végre kiderülnek a titkaink. Akár jó, akár rossz, de legalább kiderül, ha tetszik, ha nem, és ha a titkod egyszer kiderül, már nem kell többé mögé bújnod. Az a baj a titkokkal, hogy mikor uralni véled őket, elszabadulnak."

JERRIKA

És ezek után szerinted még működni fog? - Louis

ELMONDANI SEM TUDOM mekkora kő esett le a szívemről, mikor Apu kijött a műtétet követően, és azt mondta nem volt semmi komplikáció. Tudtam, hogy ez csak egy kis siker, hisz az elkövetkezendő negyvenkét óra lesz kritikus, de én már ezt is sikernek könyveltem el.  Ezután természetesen hazaküldött, vagyis inkább Louis gondjaira bízott. Meg is lepett a tette, hisz eddig biztos voltam benne, hogy nem kedveli őt. Ennek hangot is adott. Akkor ez mégis hogy jött? Természetesen ő szívesen tett eleget ennek a kérdésnek. Egyikünk sem volt beszédes kedvében, ezt nem is igazán csodálom. Nekem már gondolkodni se volt kedvem, ő pedig gondolom még mindig azon a bizonyos titkon agyal. Vagyis Zaynen, meg azon miért nem mondtam el.

- Megérkeztünk - törte meg a csendet, és leparkolt a házunk előtt. 

Nem szóltam semmit, csak szótlanul kimásztam az anyósülésről. Pár perccel később hallani lehetett, ahogy a kocsi lezár, és bekapcsol a riasztó. A fiúnak nem kellett sok, hamar utolért. Nem tudtam meddig fogja bírni ezt a szótlanságot, hisz egész nap erre volt kíváncsi.  Egy kis ideig képes volt félretenni, és ezért nagyon hálás voltam neki. Nem nyaggatott csak ült mellettem a váróban, és próbálta elterelni a figyelmem. Megérdemli, hogy tudja az igazat. Hangosan csapta be a bejárati ajtót, amitől összerezzentem. 

- Mostmár elmondod? - kérdezte.

Nem volt követelőző, sem agresszív csupán kíváncsi. A kelleténél jobban.

- Sajnálom, hogy eddig nem mondtam el - fordultam vele szembe, és fújtam ki a bent tartott levegőt - egyszerűen csak nem tudtam hogyan, és mikor hozzam szóba. Tudom, hogy rögtön azután kellett volna, hogy megtörtént, de sokáig én sem igazán tudtam mi is volt.

- Ez egyre jobban kiakaszt, nem lehetne, hogy egyszerűen elmondod mi történt? - morgolódott.

Oké, ez így elég kétértelműen hangzott, így nem csodálom, hogy csak még idegesebb lett tőle.

- Emlékszel mikor a Nagyi itt volt, és annyira ki voltam akadva Zaynre, mert nem érdekelte őt a mondandóm? - sután bólintott miközben testsúlyát egyik lábáról a másikra helyezte - Azt hiszem tudom miért nem válaszolt. Rá egy-két  nappal felkeresett a kórházban, és tulajdonképpen választás elé állított. Azt mondta, hogy ő nem tudja nézni, hogy mi együtt vagyunk, mert szerinte ez így nem jó. Azt akarta, hogy válasszak közületek - böktem ki. 

Feszült csend állt be, én azért nem szólaltam meg, mert a reakcióját vártam. Ő gondolom meg lefagyott, szerintem sok mindenre számított csak erre nem.

- És a többiek hogy tudták meg? - mekegte.

- Zayn mondta el nekik.

Dühös volt, nem kellett nagy tehetség hozzá, hogy erre rájöjjek. Kezei ökölbe szorultak, és járkálni kezdett. Már az is megfordult a fejemben, hogy be fog egyet húzni a falnak, szerencsére nem tette. 

- És most mit szeretnél mit mondjak? Örülök neki vagy dicsérjelek meg titeket.

- Azt mond, amit gondolsz - válaszoltam egyszerűen. 

- Csalódtam, és dühös vagyok.

Vártam, hogy folytassa, hisz úgy gondoltam, és reméltem, hogy ezt még részletezni fogja, és megtaláljuk rá a megoldást.

- Egyszerűen nem értem, hogy voltál képes eltitkolni, meg a többiek is. És mit tettél volna, ha nem kezdek el gyanakodni? Úgy csinálsz, mintha meg sem történt volna az a beszélgetés? Tényleg fel sem tudom fogni.

- De én ... - akartam folytatni, de még csak esélyt sem adott rá. 

- Nem érdekel, és nem fogok úgy csinálni, mintha minden rendben lenne, mert nincs. Rohadtul nincs rendben semmi!

Ezt követően pedig fogta magát, és elrohant, Én ott álltam, mint egy szobor, igen leforráztak. Tudtam, hogy nem lesz egyszerű, mert ez hazugság volt, és egy kapcsolatban ez nem megengedett, De én bíztam benne, hogy hagyja, hogy végigmondjam a mondatot, hogy mindent megértsen.  Ehhez viszont túl dühös volt, és ez a harag vezérelte. Tudtam, hogy így van, de fájt, kimondhatatlanul fájt. Talán ennek az elviselhetetlen érzésnek a számlájára írom azt is, hogy nem tűnt fel könnyeim patakokban folynak végig arcom két oldalán. Pár perccel később pedig a ház már az én keserves zokogásomtól visszhangzott. 

Úgy gondoltam Louis-nak idő kell - természetesen - így pár napig nem is zargattam. Ám arra nem számítottam, hogy utána sem akar róla beszélni, vagy velem beszélni. Sőt került is engem, mikor a fiúkhoz mentem neki hirtelen dolga akadt, és pár órára felszívódott. Zayn ezzel szemben mindig ott volt, és mindenről tudni akart. Mintha semmi dolga nem lett volna, azon kívül, hogy beszámoltasson életem legapróbb mozdulatairól is. Ezzel pedig az idegeimen táncolt. Tényleg azt hitte ezzel minden rendben lesz? Összeveszünk Louis-val, és akkor minden úgy lesz, mint régen?

- Most dühös mindenkire - mondta Liam miközben épp náluk amortizáltuk le a nappalit.

- Ettől még nem érzem jobban magam - húztam a szám.

Tudtam, hogy csak vigasztalni próbálnak, de attól, hogy velük sem beszél nekem még nem lett jobb. Igazából csak azért jöttem át hozzájuk, mert már nem bírtam egyedül maradni otthon. Természetesen délután megyek a kórházba, de az előtte lévő órákat még el kell valahogy töltenem.

- Azt hiszem ideje indulnom - pillantottam a falon függő órára.

Már megszokhatták, hogy ez nem az a lehet megyek, lehet maradok kijelentés volt, így meg sem próbáltak marasztalni. 

LOUIS

Nem tudtam meddig marad, csak abban reménykedtem mire hazaérek már nem lesz ott. Nem mintha olyan szívesen járnék abba a házba. Rendben, hogy nem haragudhatok mindenkire, de megpróbálhatom, legalább egy ideig. Leparkoltam a kocsit, és elindultam befelé. A hangokból ítélve tiszta a terep, így valamivel nyugodtabban nyitottam be a házba. Igazam volt csak a fiúk voltak ott, épp videojátékoztak. Figyelmen kívül hagyva őket az emelet felé indultam.

- Szánalmas vagy - kiáltott utánam Styles.

Igen mostanában a fejébe vette, hogy kihoz a sodromból - nem mintha nehéz lenne - de akkor is képtelenség még tőle is. Nem érti meg, hogy nem akarok róla beszélni? Nem csak vele, hanem senkivel. Nem akarok tanácsokat kapni, hogy mit kéne csinálnom, hisz ez az én dolgom nekem kell megoldanom, már ha lehetséges. Felmentem a szobámba, és magam után bevágtam az ajtót. Egyedül akartam lenni, nyugalomra vágytam távol ettől a sok szartól.  Elnyúltam az ágyon, és bámultam ki a fejemből. A gondolatok céltalanul csapongtak a fejemben, de nem érdekelt.

- Rendben, ebből elég - törte rám ezt a tuskó az ajtót, majd beállt az ágy mellé, mint valami diktátor.

- Szakadj már le rólam - mordultam rá.

- Nem lehetsz puha pöcs - vágott rá a karomra. 

- Nem hallottad mit mondtam? - kérdeztem vissza jóval ingerültebben.

- Hallottam csak éppen nem érdekel - vont vállat. 

- Te ezt nem érted - mondtam végül.

- Akkor magyarázd el - tárta szét karjait. 

Láttam rajta, hogy tényleg nem érti, bár nem is volt az én cipőmben, így teljesen nem is láthatta át a helyzetet. Nem is voltam biztos benne, hogy egyáltalán el akarom neki mondani, végül arra jutottam, ha nem teszem bekattanok.

- Tudod miért nem mondta el nekem? - kezdtem bele, és a kérdés hallatán fejét ingatta - Nem az volt a fő ok, hogy nem tudta mit kezdjen vele, vagyis mi is az egész. Hanem, a válasz, a válasz, amit a kérdésre adott volna, ha mégis döntésre kényszerül.

Nem akartam tovább mondani, mert gondoltam a lényeget ebből is leszűrte, és igazából rohadtra nem volt kedvem kimondani, hogy nem engem választott volna. Hümögött pár percig, így tényleg nem tudtam eljutott-e az agyáig a lényeg.

- Te hülye vagy - mondta végül.

- Mást nem tudsz mondani? -  kaptam fel ismét a vizet.

Nem rá voltam dühös - oké most rá is, mert ilyen értetlen - hanem Jerrikákra, meg a buzi Zaynre, hogy így bekavar.

- Bocsi... csak nem értelek téged. Meg hogy miért hiszed el?

- Miért ne tenném?

Számomra annyira egyértelmű volt a helyzet, és nem értem ő ezt miért nem látta.

JERRIKA

A kórházba érve már nem éreztem azt a megnyugvást, hogy jó helyen vagyok. Csak végigsétáltam a klór szagú folyosókon Anyu szobájáig. Senki sem szólt hozzám, de már nem is vártam. A műtét óta már nem. A megfelelő ajtónál kicsit megtorpantam, hisz a szoba szinte megtelt orvosokkal. Elvégezték a rutin vizsgálatokat, megnézték a leleteket. Én addig a folyosón várakoztam, az egész nem tartott tovább tíz percnél. Ezután bementem, és gyorsan helyet is foglaltam az ágy mellé készített széken. Arca még mindig nagyon sápadt volt, ám a balesetből származó sebek és horzsolások, már behegedtek. Így sokkal élettel telibb látványt nyújtott. Már "csak" két oda nem illő tárgy volt ott, az egyik a tubus, amivel lélegeztették. A másik pedig az infúzió, amiben gondolom a kilökődésgátlók voltak.

- Nagyon szeretném, ha felébrednél. Szükségem van rád, most talán jobban, mint bármikor - kezdtem bele, miközben óvatosan megszorítottam a kezét - Tudod nagyon sok minden változott, és úgy érzem bajban vagyok. Vagyis nem ez a legmegfelelőbb szó rá, hisz ez nem valami olyasmi, ami bűncselekmény vagy ilyenek. Csupán egy borzasztó helyzet. 

Vettem egy nagy levegőt, és elgondolkodtam egy percig. Igazából nagyon szívesen meséltem volna tovább, de nem tudtam van-e értelme. Lehet jobban érezném magam, de tanácsot, segítséget nem kapok, és most arra lenne szükségem. 

- Nem tudok vele mit kezdeni, és ötletem sincs mit csináljak. Régebben biztos Zaynhez fordultam volna, de most épp ő a probléma okozója. És félek is.... félek, hogy ennek az egésznek rossz vége lesz. 

Nem akartam erre gondolni, de mikor mégis bekúszott alattomosan a tudatomba szinte száz százalékig biztos voltam benne, hogy nem lesz egyszerű. Az lesz a vége, hogy választanom kell majd a két fiú között, és mégis hogy fogom megtenni. Vagy egyáltalán képes leszek dönteni?

- Nagyon nehéz -suttogtam.

Ekkor nyikordult az ajtó, és valaki belépett a szobába. Csak reménykedni mertem benne, hogy nem hallotta meg, amit az elmúlt percekben mondtam.

- Miért nem szóltál nekem? - hallatszott a csodálkozó kérdés.

Elengedtem Anyu kezét, és félig az ajtó felé fordultam. Igen, Apu állt ott fehér köpenyben, és le sem vette a szemét rólam. 

- Nem tudom.... azt sem tudom, hogy mondtam volna el - bukott ki belőlem.

Tudta mire célzok, hisz nem igazán voltunk mesterei az ilyen lelkis témáknak - ezt tőle örököltem - ezért is nem fordultam ilyen esetekben hozzá. No persze az is közrejátszott, hogy ő máshogy látta a helyzetet, számára az lett volna a legjobb, ha az összes Földön élő hímnemű személy nagy ívben elkerül. Tipikus. Némán fixíroztuk egymást, majd hirtelen jobbját felém nyújtotta, és biztatóan rám mosolygott.