24. Case

"Mindannyian keressük a válaszokat. A tudományban, az életben, mindenben. Néha a válasz alig egy karnyújtásnyira van tőlünk. Máskor pedig akkor kapjuk a választ, mikor még fel se fogtuk, hogy kérdeztünk valamit. Néha a válasz meglepetésekkel szolgálhat, és néha, mikor már végre megtaláltuk a választ, amit kerestünk, egy csomó kérdés marad megmagyarázatlanul."

JERRIKA

Mi van, ha minden elszállt? -Zayn

PATTANÁSIG FESZÜLT IDEGEK, és a pánik az, ami most könnyen leolvasható rólam. Nem bírok egy helyben megmaradni. Lábaim olyan gyorsasággal járnak, hogy az összes körülöttem lévő felkapta már rá a fejét. Hosszú műtét, legalább tíz órás, és engem még csak a műtő közelébe sem engednek. Mielőtt Apu bemosakodott volna megkeresett, szorosan magához ölelt, és azt mondta minden rendben lesz. Majd Anyu után ő is a műtő felé vette az irányt. Ez volt három órája, azóta nem igazán szóltak hozzám, és semmilyen tájékoztatást nem adtak. Úgy csinálnak, mintha itt sem lennék. Ez pedig nagyon bántott, annyi időt töltöttem itt, és olyan fontos számomra ez a hely, de most, hogy szükségem lenne egy kis támogatásra senkit sem érdeklek. Sosem hittem, hogy pont itt kerülök majd ilyen helyzetbe, és ez elszomorít. Elszomorít, hogy amit egész eddig a mentsváramnak gondoltam mégsem az, nem siet a segítségemre, nem támogat. Csupán egy vagyok neki a sok közül, míg nekem ez a hely volt az egyetlen. Maga a csoda, de ez megváltozott. Abban a percben, hogy számukra csak egy hozzátartozó lettem ez elillant. Már nekem is csak egy kórház, és nem a kórház, nem az én kórházban. Mit fogok ezzel kezdeni? Mi lesz utána? Mit várnak tőlem? Kérdések sokasága visszhangzott a fejemben, és senki nem tudta rá a választ, még én magam sem.

- Hosszú, és gyötrelmes óráknak nézünk elébe - suttogtam.

Tudtam, hisz sosem voltam maga a megtestesült türelem, ez pedig nem az a helyzet volt, amiben akár egy percig is színlelni tudtam volna a nyugalmat. A kényelmetlen székek a váróban üresen kongtak, így lehetőségem volt végigpróbálni az összeset, no nem mintha bármi különbség is lett volna köztük.

Valaki lágyan rázogatta a vállam, ez pedig azt jelentette, hogy elaludtam eme kényelmes helyen.

- Jerrika, ébredj - szólt az ismerős hang.

Nem kellett kétszer szólnia, hamar kiráztam az álom utolsó darabkáit is a fejemből, és teljes figyelmemet a mellettem lévő személynek vagyis Niallnek szenteltem.

- Mit keresel te itt? - tértem azonnal a lényegre.

- Erre jártam, tudod útba ejtettem a Nando's-t és gondoltam akkor ide is beugrok, és megnézem hogy vagy.

- Ez igazán kedves tőled - öleltem meg - Kezdek egy kicsit kikészülni azt hiszem - húztam a szám.

- Nem csodálom, elég nyomasztó ez a hely - forgatta fejét.

- Én eddig nem így láttam - vágtam rá azonnal, és a kelleténél valamivel hangosabban is.

- Azért, mert a másik oldalon álltál, azt hiszem. Vagyis nem azért jöttél ide, mert beteg voltál, hanem mert ide akartál jönni.

Volt logika az egészben, de akkor sem akartam, hogy így legyen.  Szerettem volna elhessegetni ezt az elveszettséget, ami körülöttem lengett. Szerettem volna újra biztonságba érezni magam, és nem kirekesztve. Örültem, hogy az ír fiúnak eszébe jutottam, tényleg. Annyira magával ragadt az egész személyisége, hogy arra a néhány percre míg ott volt velem elfelejtettem a félelmeimet. Belekerültem abba a világba, amibe ő él. Láttam egy percre, hogy ő hogy látja a világot, és azt a sok pozitívat, ami belőle árad. Szerencsés vagyok, hogy ismerhetem.  Természetesen mennie kellett - Louis is mondta tegnap, hogy ma hosszú próba elé néznek - bár legalább ezerszer elmondta mennyire nincs kedve hozzá. Már azt is mondhatom, hogy én noszogattam őt ki az épületből. Nem egy ember nézett is meg minket miatta.  Nem mintha érdekelt volna, vagyis úgy voltam vele, hogy nem fogom őket többet látni, így felesleges ilyenek miatt aggódnom, van más, ami sokkal jobban leköt. Lassan visszasétáltam a még mindig üres váróba, és helyet foglaltam egy nekem tetsző széken. Órák teltek el, és semmi hír. Nem tudom, hogy örüljek-e  neki vagy sem. Hisz felfoghatom úgyis, hogy nincs hír vagyis nincs gond, vagy nincs hír azért, mert gond van. Mégis hogy találjam ki melyik helyzet is áll fenn? Utálok várakozni.

LOUIS

Már csak Niall hiányzik, és kezdhetjük a próbát, gondolhattunk volna rá, hogy ne engedjük el egyedül. Tuti felzabálja az egész étlapot mielőtt idejön.

- Komolyan hol van már? - kérdeztem miközben mindenkit kiszorítottam a kanapéról.

- Nyugi már, biztos mindjárt itt lesz - válaszolt Hazz fel sem nézve telefonjából.

Tényleg nem hittem el, hogy ők nem akarnak minél előbb végezni, én már tegnap nem akartam ezt az egészet mégsem tehettem semmit. Mit mondok? Bocsi kicsit megfáztam vagy mi? Rögtön levették volna, hogy hazudok. Jobb, meg tuti nem jutott volna eszembe. Zayn meg tök nyugodt, nem is értem, hogy képes rá. Vagy valóban szarik a dolgokra? A legjobb barátjára? Nevetséges mennyire elcsavarta a fejem, és másra sem vágyok csak, hogy mellette lehessek. 

- Malik, hogy vagy ilyen nyugodt? - mondtam végül.

Atyám egyre rosszabb leszek, kell nekem minden kimondanom. Miért nem tudnám csak egy ergya poénnal elütni a dolgot? És miért nem jutott eszembe? Oké, kezdek megijedni saját magamtól. 

- Mert nem tehetem meg - válaszolt egyszerűen - Annyira elbasztam mindent, hogy úgy érzem nem tehetem, és bármennyire is aggódok érte, és tudom most mennyire maga alatt van én most csak ülhetek.

Ettől egyáltalán nem lettem okosabb. Meg mi az, hogy nem teheti? Rendben, hogy nem a legfényesebb kettejük közt a viszony, de mégiscsak legjobb barátok. Akkor meg miért ne tehetné? Válaszára a másik két jómadár is felkapta a fejét, és vadul a pakisztáni fiút fixírozták, mintha még vártak volna valamire. Vagy épp attól tartottak, hogy mondani fog valamit?

- Miről maradtam le? - jött a tőlem ismét szokatlan kérdés.

- Semmiről - vágták rá egyszerre.

- Ja, persze. 

Itt már biztos voltam benne, hogy valami nagyon nincs rendben, és ők tudják mi az, vagyis mindenki tudja kivéve engem. Utálom a titkokat. Szerencséjükre épp akkor esett be a banda hiányzó tagja mikor következő nem épp kedves kérdésemet készültem volna megtenni, így ez az akció félbe maradt.  Kezdetét vette a  tetves próba, és mind úgy csináltak mintha mi se történt volna, mintha nem buktak volna lenne. Koncentráltak, figyeltek velem ellentétben, aki annyit gondolkodott, hogy szegény agyam is belefájdult. Nem szokott hozzá ekkora terheléshez, ám ez most akkor is érdekelt. Hiába, ezek egy szót se mondtak. 

Nem egyszer kellett leállni miattam, mert épp nem énekeltem mikor kellett volna, vagy mert egy teljesen másik szám refrénjét kezdtem el dalolni.

- Louis minden oké? - kérdezte aggódva Daddy a sokadik ilyen alkalom után.

- Igen, csak nagyon végezni akarok - vágtam idióta fejet.

Elhitték, miért ne tették volna? Ez is közre játszott, egyszerűen ma ehhez semmi kedvem nem volt, úgy éreztem valahol egészen máshol kéne lennem. A kórházban. 

JERRIKA

Már majdnem kilenc órája vagyok itt, ebben a pokoli szobában. Sikítani szeretnék, hogy vegyenek észre. Hogy jöjjenek ide hozzám, ne nézzenek át rajtam, mintha nem lennék fontos, mintha senki lennék. Már ülni sem tudok, csak még feszültebb leszek tőle. A járkálás, na az lenyugtat egy kicsit. Nagy szerencse, hogy nincs itt szőnyeg, hisz már egy kisebb utat vágtam volna magamnak annyiszor tettem meg ezt a nagyjából húsz lépésből álló távot. Nem is néztem fel, hisz csend volt, nem volt semmi érdekes, amivel leköthettem volna magam. Csakis a lábamat figyeltem, ahogy szépen sorban egymás elé pakoltam őket, majd mikor megfordultam kezdtem elölről. Időhúzásnak tökéletes lenne, már ha látnám egy csepp értelmét is. Újabb forduló következett, és már pördültem is a sarkamon, hogy folytathassam a járkálást, ám mégsem tettem. Megtorpantam, mert két nem éppen kicsi tornacipő kúszott a látóterembe. Lassan felemeltem a fejem, és az éretlen ábrázat miatt - még akkor is, ha semmi kedvem és okom nem lett volna rá - halvány mosoly kúszott az arcomra.
- Nem akartalak megzavarni ebben a fontos nem is tudom miben - mondta vigyorogva.
- Louis, pont a legjobbkor jöttél - fújtam ki a levegőt.
Elégedett mosoly kúszott fáradt arcára, és közelebb lépett. Karjai közé zárt, ettől egy kicsit megnyugodtam. Ő észrevett, és ez egyfajta biztonságérzetet nyújtott.
- Sajnálom, hogy csak most értem ide, nagyon elhúzódott a próba.
- Örülök, hogy itt vagy - vontam közelebb magamhoz.
Elmeséltem neki, hogy mennyire tudatlannak érzem magam, valamint kértem, hogy nem haragudjon Niallre, hisz miattam késett, én marasztaltam őt, pedig tudtam dolga van. Ezt háromszor-négyszer elismételtem mire hajlandó volt elárulni, hogy eddig sem haragudott rá, mert elmesélte, hogy itt volt. Ezt követte az ő beszámolója, ami egy kicsit mókás volt, hisz barátai idegeire ment a sok hülyeségével. Mondta, hogy az elején nem igazán tudott koncentrálni, majd áesett a ló túloldalára, és a nagyjából egy órás feszült koncentrálás után mókázni kezdett. Olyan tőle elvárható, és mások idegein táncoló módon. Mustárt nyomott Harry cipőjébe - és inkább tudni sem akartam mi volt a reakció - összekötözte Liam cipőfűzőit, így szegénynek el kellett ugrálnia egy székig. Még szerencse, hogy ne esett el.  Végül arra is kitért, hogy haragszik Zaynee-re.
- Miért? Tett valamit? - kérdeztem rá, hisz eddig minden rendben volt velük.
- Azt hiszem.... - hallatszott a konkrét válasz.
- Ezt nem értem - ingattam a fejem.
Nem sietett a válaszadással, lassan visszasétáltunk a székekhez, és helyet foglaltunk rajtuk. Még mindig a kezemet fogta, nekem pedig az iménti pár perc nyugalom már oly távolinak tűnt.
- Mond már - bukott ki belőlem.
- A srácok titkolnak előlem valamit, valamit, ami Zaynnel kapcsolatos.
Azonnal tudtam mire is tapintott rá, tudtam, hogy nem titkolhatom a végtelenségig, de ez pont a legrosszabbkor jött.
- Te tudsz valamit? - sandított rám fél szemmel.
Én csak húztam a szám, hátha megunja, és nem kérdezget tovább.
- Akkor azt hiszem, erről később beszélnünk kell- vonta le a következtetést.
Hallottam hangján, hogy dühös, és meg is értettem, de erre most képtelen voltam. Ugyanúgy, mint bármi másra.