19. Case

"Néha egy percre meg kell engednünk magunknak, hogy ne legyünk kemények. Nem kell a nap minden percében keménynek lennünk, néha el lehet lazulni, sőt vannak percek, amikor kifejezetten a legjobb megoldás, ha okosan tudunk percet választani."

JERRIKA

Talán én is képes
vagyok változni?- Jerrika

NEM ÉREZTEM A lábaim, de azt hiszem ezért nem tudtam haragudni. Legszívesebben meg sem mozdultam volna, de tudtam haza kell mennem és egy kicsit összepakolnom, hogy délután bemehessek Apáért a kórházba. A cuccaim többségét már visszavittem, csak egy kisebb táskányi maradt itt. Szinte még nem is láttam a fáradságtól, a lábamban lévő fájdalomról nem is beszélve így enyhe szívszélütést kaptam mikor a három sikítozó lány a nyakamba ugrott.

- Meg akartok ölni? - morogtam miközben csukott szemmel egy szék után kutattam és levetettem rá magam.

- Igen, mivel mindent harapófogóval kell belőled kihúzni - nézett rám mérgesen Eleanor.

Tudtam, hogy a Louis-val eltöltött napom részleteire kíváncsiak, nem kellett mondaniuk látszott az arcukon.

- Ti tűntök el folyton - próbáltam menteni a menthetőt.

- Rossz kifogás! - kiáltotta az arcomba Perrie, amitől ledőltem a székről.

Természetesen ezen ők jót derültek mondván titkolózásom miatt meg is érdemlem, ám az élménybeszámolót így sem hagyhattam ki.

Abban a hitben voltam, hogy most hazavisz és ennyi és igen tényleg arrafelé mentünk azzal az aprócska bökkenővel, hogy mikor az autó megállt ő nem engedett ki. Nem úgy, hogy azt mondja maradj itt, nem úgy, hogy bezárt a kocsiba, ha túl akarnám dramatizálni a helyzetet azt is mondhatnám, hogy elrabolt. Persze tudom, hogy semmi bajom nem esne, de azért mégis.... Abszurd és kiszámíthatatlan és én fel vagyok erre készülve? El tudom ezt viselni vagy hozzá lehet ehhez a csapodár személyiséghez szokni? Igazából nem is tudom vagyis reménykedek benne, hogy menni fog. Miért ne menne, nem?  Miután visszatért nem is szólt hozzám, pár percig abban sem voltam biztos, hogy észrevette-e hogy ott vagyok. Ez hülyeség, de akkor is úgy viselkedett. Végül aztán ismét elkezdett beszélni, beszélni a csínyeiről és, hogy a mai nap folyamán is mindenki idegeire ment. Nem tudom ebben mi a meglepő, szerintem ő hobbi szintem úzi ezt az egészet. Meg egyébként is arra ment ki a dolog, hogy ne kérdezősködjek.

Nekem bő egy órás céltalannak tűnő kocsikázás után - vagyis miután legalább három kört tettünk a belvárosban - végre úgy látszott valami konkrét úti cél felé vesszük az irányt.

- Oké. Hova megyünk? - kérdeztem már jócskán a türelmem végén járva.

- Nem kell mindent tudnod, és mindent irányítanod - vágott vissza.

- Ó, de még mennyire, hogy kell. Különben ilyen helyzetekbe kerülök - mutattam magamra.

Ismét jól mulatott rajtam, ami csak még jobban felhúzott. Nem kellett volna, de egyszerűen zavart, zavart, hogy a tudatlanságomat mulatságosnak találta. Régebben sem bírtam, ha ezt csinálták és ez alól a fiú sem lesz kivétel még akkor sem, ha jóval közelebb áll hozzám, mint azok a személyek, akik régebben mulattak rajtam.

- Nem kell duzzognod, megérkeztünk - fordult felém mikor leállította a motort.

- Akkor már hajlandó vagy beszélni is? - sandítottam rá és a szélvédőn túli világot pásztáztam.

Egy parkban voltunk ezt legalább sikerült megállapítanom, de minek hozott engem ide. Bogarakat fogunk gyűjteni vagy mi? Bár belőle kinézném, hogy egy lepkehálóval futkorászunk itt fel is alá, mint valami saját világukba ragadt tudós palánták. Kiszálltam a kocsiból, hogy jobban szemügyre tudjam venni a tájat, pördültem párat a tengelyem körül, majd ismét a kocsival szemben megálltam.

- Csak mond azt, hogy nem bogarászni fogunk - csúszott ki a számon mikor vad kutatásba kezdett a csomagtartóban.

Ezen elnevette magát, majd elővett egy üveg vörösbort és két poharat.

- Nem terveztem, de ha ez kicsi szíved vágya megoldható - élcelődött tovább.

Gondolhattam volna, hogy ebből is poént csinál, hisz ez a lételeme, végül lassan túltettem magam rajta és elindultunk a park szíve felé. Ott levetettük magunkat a földre, Louis pedig a bor kinyitásával bajlódott. Mindent megtett érte, hogy el tudjam engedni magam, persze a maga mókás és piszkálódós módján. 

- Végre nem harapófogóval kell kiszednünk minden részletet - örömködött Perrie.

- Rendben akkor most én jövök - pattantam fel - Mi történt veled és Zaynnel?

- Hát kidobott vagy valami hasonló. Niall részeg volt és elmondta, hogy mi összemelegedtünk - szégyellte el egy kissé magát.

- És én neki tartottam szent beszédet- mondtam ki hangosan is első gondolatom.

- Sajnálom... én sem így terveztem egyszerűen csak megváltoztak a dolgok - folytatta.

- Dani, kérlek mond, hogy te még Liammel vagy és ezen nem is akarsz változtatni - fordultam felé.

Hangom szinte már könyörgő volt, talán túlságosan is, de annyi minden változott és olyan rövid idő alatt, hogy szükségem volt egy biztos pontra és nagyon reméltem, hogy az ő párosukat tekinthetem annak.

- Nyugodj meg, mi nagyon is rendben vagyunk - mosolygott rám biztatóan.

Igen ettől most tényleg megnyugodtam.

- Egyébként köszönöm a vendéglátást, nagyon jól éreztem magam - jutott eszembe és gyorsan hálálkodni kezdtem kedvessége miatt.

- Én is örülök, hogy itt voltál és nyugodtan gyere máskor is - válaszolt majd szorosan megölelt.

Ezalatt a néhány hét alatt igazán közel kerültünk egymáshoz és tényleg jó barátnők lettünk. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy Perrie-t vagy Eleanort nem tekintem a barátnőimnek, csupán ők olyan nyíltak és közvetlenek, amire én nem vagyok képes. Nekem az ilyen dolgokhoz kicsit több idő kell. Miután a lányok megkapták az összes kis szaftos - vagy szerintük nem éppen az- részeleteket készülődni kezdtek, engem pedig egyedül hagytak a lakásban. Még egyszer gyorsan körbefutottam olyan biztos, ami biztos alapon, nehogy itt felejtsek valamit, majd mikor a két "tiszteletkör" után úgy gondoltam már indulnom kéne lassan a bejárat felé lépkedtem. Épp mikor csak pár lépés választott el megszólalt a csengő, azt gondoltam valamelyik lány jött vissza, mert itt felejtett valamit, így azonnal feltéptem a bejárati ajtót. Ám mögötte Zayn várakozott, meglehetősen idegesen.

- Szia Jer, a lányok mondták, hogy még itt vagy - mosolygott rám halványan.

- Hali, igen, de már nem sokáig. Haza kéne dobnom a cuccaimat, utána meg Apuért megyek,mert kiengedik.

- Én ráérek, szóval szívesen segítek.

- Azt megköszönném - mondtam pedig nagyon jól tudtam, hogy ez az egész sokkal inkább arról szól, hogy beszélni szeretne velem, mint sem arról, hogy pakolászni esetleg taxist játszani van kedve.

Felkaptam a táskám, bezártam a lakást és megindultunk a fiú kocsija felé. Én is érzem, éreztem, hogy nem úgy alakultak a dolgaink, ahogy kellett volna, hogy a barátságunkba olyan dolgok is keveredtek, amik sokkal inkább egy párkapcsolatba valók, de mi is hibáztunk. Még mindig nem tudjuk kezelni a kényes helyzeteket és a legrosszabb, hogy már nem is merünk szólni értük. Talán abba kéne hagynunk ezt a már csak barátságnak nevezett akármicsodát, mind a ketten szenvedünk és nekem ez a fiú túl fontos ahhoz, hogy ilyet tegyek vele.

- Már megint nem figyelsz rám? - morgolódott a házunkhoz menet.

- Sajnálom Zayn, csak tudod elgondolkodtam azon az egészen, ami mostanában köztünk megy.... egyszerűen siralmas.

- Ja.. mindjárt beszélhetünk arról is, de ez a Louis dolog per pillanat jobban izgat - terelte a témát.

Nem tudtam, hogy azért csinálja, mert valóban érdekli vagy bármi másról szívesebben beszélne, mint a mi haldokló barátságunkról.

- Szóval? - fordult felém.

- Mi szóval? Te sem igazán meséltél.

- Perrie megcsalt, tömören ennyi, de ez a te meg Louis egyszerűen bizarr. Itt öltétek egymást erre most együtt vagytok.

- Tulajdonképpen még nem vagyunk együtt, szerintem. Legalábbis konkrétan még nem mondtuk ki, jól elvagyunk egymás társaságában ennyi.

- De szereted őt?- kérdezte teljesen komolyan.

- Jobban érzem magam vele, mint nélküle - válaszoltam teljesen őszintén, hisz tudtam neki elmondhatom - Azt viszont még nem tudnám mondani, hogy habos felhőn ücsörgök.

- Sosem voltál az a könnyen szerelembe esős típus, nálunk is sokáig tartott.

- Igen, talán ezért is tartok ettől ennyire.. hogy ha ebből is az lesz..

- Ne aggodalmaskodj már ennyit - forgatta a szemeit.

Tudom, hogy igaza volt, de mégsem igazán értette meg miért is voltam, amilyen.

- Most akkor végre beszélhetünk rólunk? - törtem most ki én, mert kezdett elegem lenni, hogy megint én voltam a téma és hanyagolta ezt az egészet.

Hanyagolt minket, pedig már olyan sok mindenen keresztül mentünk együtt, ott voltunk egymásnak. Most pedig az az érzésem, hogy ő inkább feladná. Én pedig nem akarom, ő a legjobb barátom és mellettem a helye, szükségem van rá!

- Igen, beszéljünk - mondta fojtott hangon - Te ... szóval... te még szerelmes vagy belem? - tette fel a számára legfontosabb kérdést.

- Azt hiszem nem... vagyis úgy érzem már "csak" a legjobb barátom vagy. Nem szeretném, ha feladnád, mert úgy érzem ezt tetted... vagyis, hogy már minden fontosabb, mint hogy velem beszélj és a barátom legyél, a régi barátom. De én ehhez egyedül kevés vagyok - kezdtem szaporábban venni a levegőt - én nem fogok tudni harcolni valamiért, amit te nem akarsz.

Percekig feszülten vártam válaszát, már bárminek örültem volna, nem érdekelt, hogy azt mondja ezt most itt hagyjuk abba és felejtsük el egymást, vagy hozzuk helyre a barátságunkat. Bármit, egy nyamvadt szónak is örültem volna, de ő csak meredt maga elé, mintha el se jutott volna a tudatáig, amit mondtam neki. Kizárt, kizárt az életéből!

- Erről beszéltem - törtem meg a kínos csendet

Tulajdonképpen a hallgatást is vehetjük egyfajta válasznak, nem?  Nekem nagyobb szükségem volt rá, mint neki énrám. Ez egyértelművé vált. Képtelen voltam tovább egy légtérbe tartózkodni vele és az sem érdekelt, hogy még messze nem vagyunk sehol, a kórháznál meg főleg.  Szerencsére a forgalom is nekem kedvez, és épp pirosat mutat a lámpa. Nyitnám az ajtót, de Zayn benyomja a központ zárat.

- Meg vagy te húzatva? - mordul rám és testével félig felém is fordul.

- Szóval most már figyelsz rám? -kezdtem el generálni a vitát.

- Eddig is figyeltem, csak gondolkodtam.

- Jó tudni - dőltem vissza az ülésbe.

Apu már aláírta a papírjait így nem csoda, hogy nem találtam a szobájába. A fél kórházat körbejártam, az ügyeleti szobától kezdve a vizsgálóig, Anya szobáját sem hagytam. Kezdtem attól tartani, hogy hazament, hisz már más nem jutott eszembe. Tényleg azon gondolkodtam, hogy hazamegyek és el is indultam az aula felé és Apu mintha ráérzett volna épp  az igazgatóval sétált lefelé a lépcsőn és elég nagy beszélgetésbe voltak.

- Apu, kösz, hogy az egész kórházat átkajtathattam - húztam a szám, hisz az elmúlt fél órát valóban ezzel töltöttem.

- Sajnálom Kincsem, csak Richarddal meg kellett beszélnünk pár fontos dolgot. Legfőképpen Anyuval kapcsolatban.