13. Case

Halihó-halihó!
Új rész, véleményt!
Puszi Cassy
-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

"Azokat a kötelékeket, amik összekötnek minket néha lehetetlen megmagyarázni. Összekapcsolnak minket még azután is, hogy úgy tűnnek ezek a kötelékek megtörtek. Néhány kötelék ellenáll a távolságnak, időnek és logikának. Mert néhány kötelék egyszerűen elrendeltetett."

JERRIKA

Miért ilyen nehéz minden?- Jerrika

NEHEZEN VETTEM RÁ magam, hogy megszólaljak, pedig láttam Zayn arcán, hogy ha én nem teszem akkor egész végig csendbe fogunk burkolózni.

- Nem tudom, hogy kezdjem, hisz sosem voltam jó az ilyenekben. Világ életemben utáltam az érzéseimről beszélni. - motyogtam és helyet foglaltam a mellette lévő kerti széken.

- Tudom Jer, tudom.

- Tudod mikor Lottie-ról kezdtél el beszélni nagyon mérges lettem. Nem azért, mert nekem fáj - hisz ez az én hibám - hanem azért, mert tudom mikor beszélsz így egy lányról. Nem értelek téged. Ott a gyönyörű barátnőd és te más lányról áradozol?

- Nem magad miatt voltál mérges? - nézett rám kikerekedett szemekkel.

- Nem. Nem azt mondom, hogy nem fájt, de nem annyira mint régebben. Mondhatjuk úgy, hogy ez már kezelhető.

- Akkor már nem érzed... tudod? - kérdezte kissé idétlenül.

- Ezt még nem tudom mondani, sajnálom - mondtam fojtott hangon - De már más, úgy értem már nem érzem olyan erősen vagyis mintha kezdene elmúlni. Nem tudom, hogy lehetne ezt elmagyarázni, de már sokkal inkább a régi Zaynt látom benned.

Nem szólalt meg csak némán bámult maga elé, már attól tartottam, hogy zavart beszédem miatt nem értette meg mire is akartam kilyukadni. Hogy teljesen máshogy értelmezte mondataim és megint csak elbeszélünk egymás mellett. Néhány percig még csöndben vártam, hogy megszóljon, de hirtelen reakciója engem is meglepett. Felpattant és szorosan magához ölelt.

- Köszönöm - suttogta fülembe.

Bár én nem igazán voltam tisztába vele miért is hálálkodik nekem szüntelenül, végül erőt vettem magamon és viszonoztam kedves gesztusát.

- Akkor hamarosan minden a régi lesz, ugye? - kérdezte mikor elváltunk egymástól.

- Remélem Zayn, nagyon remélem - mosolyogtam rá.

Éreztem, hogy már nem olyan feszült, mintha erre a kijelentésemre várt volna azóta, hogy újra találkoztunk. Engem pedig ismét elfogott a bűntudat, hogy a nem megfelelő érzéseim milyen nagy galibát okoztak.

Ezután leültünk és úgy kezdtünk el beszélgetni, mint a rég nem látott jó barátok, ahogy az elejétől fogva kellett volna. Minden kötöttség és aggodalom nélkül.

- Tudod ez a Harry Eleanor ügy felbolygatta a dolgokat. Nem is igazán tudom csak olyan más lett az egész légkör.

- Ez téged is elbizonytalanított?

- Egy kicsit, de ezzel nem arra akarok kilyukadni, hogy a mi kapcsolatunk Pezzel is ott tart, mint az övék. Csak én nem is tudom... - rázta a fejét tanácstalanul és egy újabb szál cigiért nyúlt.

- Szerintem ehhez a kórházban tett látogatásod is hozzájárult. Vagyis inkább a Lottie-val való találkozásod.

- Akkor nem Lara? - fordult felém.

- Te és a névmemóriád - nevettem fel - Ó Lottie, Apa egyik betege az utazás előtt pár nappal műtötte meg.

A gondolatra ismét hatalmas gombóc nőtt a torkomban és nagyon kellett koncentrálnom, hogy legyőzzem.

- Héé Törpe - ölelt szorosan magához szorosan - Én mindig itt vagyok, melletted leszek - próbált vigasztalni.

- Apunak olyan súlyosak a sérülései, hogy altatják, Anyu szíve meg úgy néz ki, mint egy ementáli sajt.

Még szorosabban ölelt magához, mintha ezzel meg tudott volna óvni a már nyakamba szakadt problémáktól

- Mindig is utáltam az ementáli sajtot.

Valaki óvatosan vállamhoz ért, mire automatikusan összerezzentem.

- Nem akartalak megijeszteni - ült le mellém a díványra Dani.

- Csak elgondolkodtam a mai napon. Még egyszer köszönöm, hogy befogadtál.

- Igazán semmiség - mosolygott rám kedvesen.

- Egyébként nem akartalak felkelteni, dőlj vissza nyugodtan.

- Azonnal csak előtte szeretnék még kérdezni valamit - kezdett bele félénken.

- Csak nyugodtan.

- Szóval.... mi van közted és Louis között?

- Ez az a hatalmas kérdés? Nincs köztünk semmi, nem öljük egymást így ez már jobb a semminél.

- Nem erre értettem - kezdett tiltakozásba - Louis, a közeledben megváltozik, sokkal kiegyensúlyozottabb és nyugodtabb lesz.

- Pedig én az ég világon semmit sem csinálok - válaszoltam értetlenül.

- Talán nem is kell - nézett rám sejtelmesen.

- Ezt hogy érted?

- Úgy, hogy vannak emberek, akiknek nem kell megszólalniuk ahhoz, hogy jobban érezd magad, bőven elég, ha a közelükben lehetsz. Számomra ilyen Liam társasága és Louis-nak pedig te.

- Na nem! Ebbe bele se menjünk. Ez valami hatalmas nagy félreértés vagy én nem is tudom mi.

- Ne mond, hogy te nem vetted észre - mosolygott rám, majd felállt és visszasétált a szobájába.

Mit kellett volna észrevennem? És ez most mi volt?  Válasz nélkül itthagy. Miért? Azért, hogy bekattanjak a gondolkodástól? Nem, nem ezt nem tehetem. Nem érdekel és kész. De az, hogy nem ez az első eset elgondolkoztat, hisz Liam is erről faggatott a grillezés előtt. Most meg Danielle, lehet összebeszéltek?

Nem tudom azt mondani, hogy kipihenten keltem, hisz egész idő alatt Dani szavai jártak a fejemben  Mikor úgy érzem valami rendeződik - a kapcsolatom Zaynnel - jön valami, ami megint közbeszól. Elcsoszogtam a konyháig és leültem az első közelemben lévő székre.

- Jó reggelt - mormoltam a már kicsit túlpörgött lánynak.

- Neked is - viszonozta gesztusom és elém tolt egy nagy bögre kávét.

- Mit tervezel mára? - kérdeztem miközben vad szürcsölésbe kezdtem.

- Délelőtt táncpróbám van, délután pedig Liam azt mondta van valami meglepetése. Így kicsit izgatott vagyok.

- Öltetem sincs mit tervezhet - szólaltam meg pár perc gondolkodás után.

Még beszélgettünk egy kicsit, majd ő észrevette ha nem siet elkésik, pedig mint megtudtam ő sosem szokott. Még gyorsan elmondta hol találom a pótkulcsot és magamra is hagyott. Ezután azon kezdtem töprengeni mihez is kezdjek. Nem az volt a bajom, hogy nem tudtam ma mit akarok csinálni, inkább a sorrendben nem voltam még biztos. Nem is volt kérdéses számomra, hogy bemegyek a kórházba, de tegnap Zayn mondta, hogy el szeretne kísérni így tőle is függ mikor tudunk menni. Ezen kívül még Cecilével is beszélnem kell, hisz biztos vagyok benne egy-két hétig képtelen lennék vigyorogva a kamerák elé állni.

- Huh- fújtam ki a levegőt és visszamentem az ideiglenes szobámba.

Beálltam a bőröndjeim közé és tanakodni kezdtem mit is vegyek fel. Úgy csináltam, mintha ez tényleg valami komoly dolog lenne, bár végül is így is nézhetjük. Ha nem érzem jól magam abban, amit felveszek akkor rossz kedvem lesz. Végül kihúztam egy csőszáru égkék nadrágot és egy fehér rövid ujjú blúzt. Majd átvonultam a fürdőbe, hogy rendbe tegyem magam. Miután végeztem és felvettem a kiválasztott ruhákat visszamentem a szobába, hogy újra kutatni kezdjek. A megfelelő cipő és blézer megtalálása után elégedetten dőltem el a kanapén.

Újra éreztem a gyomorgörcsöt mikor Zayn kocsija begördült a kórház parkolójába. Féltem bemenni és szembesülni a valósággal. Idegességemben szám sarkába haraptam, ami a fiúnak is feltűnt. Egy biztató mosolyt küldött felém, lezárta autóját és elindultunk az aula felé.  Pont akkor érkeztünk meg mikor a vezető főorvos épp valami közleményt adott ki.

- Szakorvosaink épségben megérkeztek a tegnapi nap folyamán és a kórház egész csapata mindent elkövet, hogy állapotuk mi hamarabb javuljon. Ezen túl sajnálattal kell közölnöm, hogy a szerencsétlenség során Dr. Andrea Morst idegsebész rezidens életét vesztette. A doktornőt a kórház saját halottjának tekinti.

Azonnal megtorpantam mikor sikerült felfognom miről is van szó.

- A barátod volt? - kérdezte Zayn miközben arcomat fürkészte.

- Nem, csak ismertem. Anyuék meséltek róla, mikor alájuk volt beosztva és párszor láttam is itt szaladgálni a folyosókon.

Nem igazán akartam többet beszélni erről így inkább a szobák felé vettem az irányt. Már a háromszázas szobáknál jártunk mikor valaki szó szerint letámadott minket.

- Zayn! Hát eljöttél - csilingelte egy roppant ismerős hang.

Biztos voltam benne, hogy már hallottam, de nem tudtam volna megmondani, hogy hol és mikor. Megfordultam és a felénk igyekvő Lottie-val találtuk szembe magunkat.

- Öhm... szia - jött zavarba látványosan Zayn.

A lány ebből természetesen semmit sem vett észre csak töretlenül mosolygott és bájolgott tovább. Én pedig kezdtem egyre idegesebb lenni.

- Ha lehetnék olyan rámenős megkérhetlek arra, hogy hazafuvarozz? A szüleim most hívtak, hogy valami közbe jött - vetette be minden báját.

Ettől nekem már tényleg felfordult a a gyomrom is.

- Ch... - vágtam pofákat és se szó se beszéd faképnél hagytam őket.

Malik tegnap még arról beszélt nekem, hogy helyre szeretné hozni a dolgokat közte és Perrie között. Rá egy napra pedig már más valakit kocsikáztat. Ez aztán a határozottság. Arról meg ne is beszéljünk, hogy nekem meg azt mondta, hogy azért akar bejönni, mert tegnap eltévedt és nem tudta megnézni, hogy vannak a szüleim. Ám, amint látom idejövetelének teljesen más oka volt, hisz Lottie számított az érkezésére. Csak azt nem értem miért nem mondta? Nem kötelező neki meglátogatni az én szüleimet, hisz ezt még csak elvárnom is ostobaság lenne. Nincsenek olyan kapcsolatban, ami indokolná. De miért nem volt képes elmondani az igazat?  Dúltam- fúltam és még csak az sem tudott lenyugtatni, hogy szüleimet a közelemben tudhattam.

Apu állapota lassan, de javulni látszott, de Anyunál semmi változás nem volt, a szíve pedig egyre gyengébb. Mi hamarabb meg kellene műteni, de nem tudom ki az, aki elég szakképzett ehhez.  Első utam is Apához vezetett elmeséltem neki mi minden történt velem mióta elutaztak és hogy mennyire megrémisztettek. Majd mondtam neki, hogy nagyon szeretném, ha mi hamarabb felépülne mert nagy szükségünk van rá. Régebben olvastam egy cikket, hogy az altatásban lévő betegek hallják, amit mondanak neki és ez sokat segíthet a felépülésükben. Így én is próbáltam pozitívabbnál pozitívabb dolgokat mondani neki, hátha beválik.

Ezután Anyuhoz mentem, neki is elmeséltem mi történt velem és hogy mennyire nem tudom mit kéne tennem. Megemlítettem Zayn zavaros viselkedését és egy kicsit el is gondolkoztam rajta, nem mintha bármire is jutottam volna, de mégis jó érzés volt vele megosztani ezt az egészet.

- Jerrika. Jerrika - szólongatott valaki és nekem fogalmam se volt mégis ki az és hol vagyok. 

Hunyorogva kinyitottam a szemem, bár ekkor sem lettem előrébb, hiszen az idő már jócskán estefelé járhatott és a sötétben alig láttam valamit. Azt mégis ki tudtam venni, hogy a kórházban vagyok, pontosabban Anya szobájába és összekuporodva gubbasztok az egyik fotelben. Már csak arra kéne rájönnöm ki keltett fel. Tudtam, hogy valahol a kanapé mellett van egy kis asztal, amin egy állólámpa van. Tapogatózni kezdtem, de arról elfeledkeztem, hogy nem éppen a legkényelmesebb pozícióba feküdtem, így gyakorlatilag minden porcikám elzsibbadt. Így a következő mozdulatommal le is fordultam a fotelről és magam alá gyűrtem a kedves idegent.

- Még jó, hogy előbb ide jöttünk és nem a Nando's-ba - nyöszörgött és már rögtön tudtam ki az áldozatom.

- Ne haragudj Niall! 

- Megbocsájtok, ha öt percen belül már a kajálda felé tartunk.

Nem ő lenne, ha nem a hasa lenne számára az első, nagy nehezen feltápászkodtunk a földről majd elindultunk a kihalt folyosókon. Most jutott eszembe, hogy Niall azt mondta jöttek vagyis legalább még egy ember van, aki elkísérte őt. Azért imádkoztam csak ne Zayn legyen az, nem voltam kész a vele való beszélgetésre még akkor sem, ha az bocsánatkérés. Ahogy közeledtünk a kijárathoz én úgy skandáltam gyorsabban, hogy "Csak ne Zayn legyen. Csak ne Zayn legyen."  És mikor megláttam a parkolóban sétáló Perrie-t szinte örömtáncot tudtam volna járni. Bár eléggé meg is ijedtem mivel a szép szőke haja most lila színben pompázott. 

- Szia Perrie - köszöntem mikor már elég közel voltunk - Mond tudod, hogy lila a hajad? - kérdeztem egy fintorral az arcomon.

Ő csak nevetett egy jót, majd szorosan magához ölelt.

- Hello, igen épp két napja csináltuk - tekergette egyik tincsét ujjai között.

- Mehetünk? - toporgott mellettünk az éhes medve.

Tudtuk, hogy ha tovább várakoztatjuk még éhen hal itt helyben vagy elvetemült módon elindul gyalog. Így beszálltunk a kocsiba és már hajtottunk is a legközelebbi Nando's felé. 

- Csak így tudtam rávenni, hogy eljöjjön velem - nézett Pez a visszapillantó tükörbe, hogy egy szúrós pillantással jutalmazza az őt egyfolytában sürgető fiút - Nem igazán szeretek éjszaka egyedül kocsiba ülni - vallotta még be.

- Megértem - nyökögtem miközben a mellettünk elsuhanó utcákat fürkésztem.

- Jer, én sajnálom, hogy az utóbbi pár napban úgy eltűntem. Tudod nagyon sok minden volt a banda körül és hát...

- Nem haragszom - szakítottam félbe- Megvan az életed, mindegyikőtöknek megvan az élete. Nem várhatom el, hogy mindent eldobjatok magatoktól és a nap huszonnégy órájában velem legyetek. 

Láttam arcán, hogy válaszomtól megkönnyebbül. Ezt követően pedig egy éles bal kanyar után le is parkoltunk az ír fiú szerintem legkedvesebb helyén. Ezt pedig mi sem bizonyítja jobban, mint alig hogy leállt a motor ő már ki is pattant és futólépésben közelített a bejárat felé.

- Nem értem mi olyan különleges ebben a helyben?- gondolkodtam hangosan miközben mi is lassan kiszálltunk az autóból.

- Niall azt mondta, hogy az itteni kaják kicsit az otthonára emlékeztetik. Így gyakran szokott idejönni mikor honvágya van - osztotta meg velem Perrie miközben mellém sétált.

Így már számomra is érthetőbb volt a helyzet, és nagyon aranyosnak is gondoltam. Beléptünk a helyégbe épp mikor Horan fizetett és két telepakolt tálcával kezdett el egyensúlyozva haladni az egyik asztal felé.