12. Case

Halihóó-halihóóó!
Ismét várom a véleményeket! :)
Puszi Cassy
-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

"A béke nem állandó állapot. Csak pillanatokig éljük át. Elszáll. Elillan, mielőtt észrevennénk, hogy ott van. De bármikor megtapasztalhatjuk egy idegen kedves gesztusában, egy koncentrálást igénylő feladatnál vagy egy bevált módszer gyakorlásánál. Minden nap átélhetjük a béke pillanatait, csak tudni kell hogyan vegyük észre őket. Hogy megélhessük, kiélvezhessük. És, hogy végül elengedhessük őket."

JERRIKA

Ha kell térden állva fogok könyörögni - Zayn.

NEM TUDOM HOL vagyok, de már nem fáj a fejem. Kezeimmel óvatosan tapogatózom magam körül. Puha anyag, paplan és párna. Valakinek az ágyában vagyok, nagyon merem remélni, hogy a sajátomban. Vettem pár mélyebb lélegzetet és óvatosan kinyitottam a szemem. Nem, ez egészen biztos nem az én szobám.

- Jerrika, hála istennek már majdnem rosszul lettem az aggodalomtól - szorongatott meg rendesen Zayn.

- Hol vagyok? - meredtem rá.

- Nálunk, a szobámban.

- Van saját házunk. Én most hazamegyek - próbáltam kikelni az ágyból, de Malik nem engedte.

Visszanyomott az ágyába szinte mozdulni sem hagyott.

- Nem hagylak elmenni! Főleg ilyen állapotban.

Erre csak húztam a szám, mert nem értettem ezt a hirtelen jött aggódást az irányomban. Rendben, hogy legjobb barátok vagyunk, de akkor az elmúlt kilenc órában mégis hol volt? Akkor nem voltam olyan fontos neki? Akkor nem érzett a legjobb barátjának? Tisztában vagyok vele, hogy nem szép dolog ilyeneket gondolni, de úgy érzem ez nem az a nap, mikor azzal kéne foglalkoznom, hogy mi illik és mi nem hogy kit bántok meg és kit nem. És akárhogy rágódok ezen az egészen nagy szükségem lett volna Zaynre ő pedig nem volt sehol. Mintha csak lepasszolt volna.

- Sajnálom - töri meg a csendet, mire én azonnal rá nézek- Veled kellett volna lennem. Melletted lett volna a helyem, nekem mégis fontosabb volt, hogy Perrie-vel találkozzak és újra vitázzunk.

Láttam arcán, hogy arra vár feleljek valamit, mondjam azt, hogy  igaza van vagy cáfoljam meg. Bármit csak szólaljak meg.

- Nem teszem ezt még egyszer - vette hatalmas kezei közé az enyémeket - El sem tudod  képzelni milyen fontos vagy nekem, az életem szerves része vagy. Egy olyan része, ami nélkül nem az lennék, aki most vagyok. Egész eddigi életemben számíthattam rád, mindig mellettem voltál mikor szükségem volt rád és én épp akkor hagylak cserben mikor melletted lenne a helyem.

- Igen, vártalak. Azt szerettem volna, ha ott vagy, ha azt mondod, hogy minden rendben lesz még akkor is, ha tudod nem valószínű, hogy így lesz. Szükségem lett volna rád - mondtam őszintén.

Nem akartam ismét gyengének mutatkozni, nem akartam, hogy meglássa a gyenge pontom. Ám nem tehettem semmit, muszáj volt kimondanom, hogy ő is tudja. Tudja mit éreztem, milyen volt mikor vártam, hogy beállít, hogy zilált állapotban végigrohan a kórház folyosóján és szorosan a karjai közé zár. Igen a legnagyobb gyenge pontom ő maga. A tőle való függésem, a hozzá való görcsös ragaszkodásom. 

Ezen azonban nem tudtam tovább rágódni, hisz a már oly jól ismert karok közel vontak magukhoz és szinte a levegőt is kiszorították belőlem. Fejét vállamba fúrta, mintha ezzel a mozdulatával el tudna rejtőzni a világ szörnyűségei elől. Képtelen és már-már gyerekes viselkedése mégis mosoly csalt az arcomra, hiszen eme mozdulatsora felelevenítette bennem a régi szép időket. Nem igazán tudom helyes-e szép időknek hívnom őket, így visszagondolva nem biztos, hogy helytálló ez a kifejezés, de akkor és ott biztosan állíthatom, hogy az volt.

- Kérlek bocsáss meg! - hangja olyan esdeklő volt, hogy szó szerint szíven ütött – Mindent el fogok követni annak érdekében, hogy újra bízz bennem, Hogy újra úgy bízz bennem, mint régen

- Ez minden vágyam -súgtam és még közelebb bújtam hozzá

Ez alatt a pár igen meghitt és bensőséges perc alatt a fiú elérte, hogy teljesen megnyugodjak. A belőle áradó érzések és energiák egy szempillantás alatt átragadtak rám is. Egy nyugodt, békés állapotba kerültem. Egy olyan állapotba, amire mindennél nagyobb szükségem volt és erre csak ő volt képes. Csak ő tudta velem elhitetni – elég volt akár a puszta jelenléte- hogy minden rendben lesz, hogy nem kell aggódnom, mert miden rossznak vége lesz egyszer és utána valami sokkal, de sokkal jobb fog következni. Gondolataim vad forgatagában azonban visszatértem a kör elejére a tőle való függésemhez. Ez a kis jelenet pedig csak még inkább alátámasztotta. Én pedig nem tudom, hogyan is kellene változtatni az egészen. Másra sem vágyom jobban, mint hogy minden a régi legyen, hogy ne érezzem azt a fájdalmat a közelében, amit most is, hogy nekem szükségem van rá, mint férfira és nem csak úgy, mint egy barátra.

- Pedig még a kórházba is bementem – motyogta vállamba.

- Hm?

- Bementem, mikor láttam az üzenetet, amit a fiúk küldtek azonnal elindultam. A kórházban úgy járkáltam össze-vissza, mint egy idióta. Képzeld még el is tévedtem – nézett rám szokásos szívdöglesztő mosolyával - Rossz irányba fordultam azt hiszem az egyik folyosón és egy teljesen másik kórterembe kötöttem ki. Egy fiatal lány volt ott idióta színes hajjal – mosolyodott el a kijelentésre én pedig azonnal tudtam kihez is tévedt – bár ezen kívül nem nézett ki rosszul – gondolkodott tovább, mintha én itt sem lettem volna.

Mérges lettem nem kicsit, itt van, azért, hogy vigasztaljon erre egy másik lányról áradozik nekem. Ismerem már ezt a nézését, maga elé réved és elképzeli mi lenne, ha a lányt randira hívná. Miért csinálja ezt? Miért teszi? Hisz ott van neki Perrie. Az, hogy engem megbánt nem is érdekel, hisz ha minden a rendes kerékvágás szerint lenne nekem ez nem kéne, hogy fájjon, de Perrie?

- Azt hiszen Larának hívják – morogja.

- Lottie – javítom ki.

- Ja tényleg. Szóval ő mondta, hogy rossz helyen vagyok. Ismét felhívtam a srácokat és ők mondták, hogy rosszul lettél és elhoztak hozzánk.

Már nem is igazán érdekelt mire is ment ki ez az egész. Túlzottan is dühös voltam, rá is meg arra, ahogy viselkedik. Kibontakoztam öleléséből és az ágy szélére csúsztam, ő úgy meredt rám, mint aki semmit sem ért az egészből. 

- Megint elcsesztem, igaz? - kérdezte.

Nem válaszoltam semmit, mert nem voltam biztos benne, hogy képes lennék akár egy normális választ is kipréselni a számon. Minden válasz nélkül kisétáltam a szobájából és elindultam a földszintre. A hangokból ítélve a többiek a konyhába lehettek és gyanúm be is igazolódott. Danielle volt az első, akinek feltűnt érkezésem és azonnal a nyakamba vetette magát. Úgy ölelt magához, mintha már évek óta legjobb barátnők lennénk. És bár eddig még csak egyszer találkoztunk én is nagyon megkedveltem őt.

- Végre felébredtél - mondta mikor kellően megszorongatott. 

- Sajnálom, hogy úgy rátok ijesztettem - néztem végig az összegyűlt kis csapaton.

Kijelentésem után úgy néztek rám, mintha valami égbekiáltó butaságot mondtam volna és mind szépen sorban megölelgettek. 

- Nem vagy éhes? - kérdezte Niall miután egy csontropogtató ölelésben részesített.

Csak megráztam a fejem, mert kezdett már egy kicsit idegesíteni ez a nagy figyelem. Nem vagyok én olyan nagy szenzáció.  

Pár percig még némán fixíroztuk egymást, majd megjelent Zaynee is.

- Akkor azt hiszem én most megyek is – mondtam és ezzel a lendülettel el is indultam a bejárati ajtó felé. 

Erre természetesen a fiúk heves nem tetszésüket nyilvánították ki és Harold szó szerint elállta az utamat

- Te ugyan nem mész sehova Tubicám – nézett rám eltökélten, majd a karjai közé kapott.

Pár perccel később a fiúk is követtek minket a nappaliba. 

- Tudod Jer, azt beszéltük a srácokkal, hogy a néhány órával ezelőtti kis akciód a frászt hozta ránk – kezdett bele Niall. 

- És így összedugtuk a fejünket és arra jutottunk, hogy nem hagyhatunk téged egyedül - vette át a szót az engem még mindig szorosan tartó Harry.

- Mi van? - néztem végig rajtuk.

- Hozzánk fogsz költözni – jelentette ki Louis.

- Minek? - értetlenkedtem tovább.

- Hogy ne legyél egyedül – mondta ki a teljesen egyértelműt Liam.

Oké ezek tényleg megkergültek. Komolyan azt hiszik, hogy egyedül valami bajom esne. Az isten szerelmére nem vagyok öt éves, képes vagyok ellátni saját magam. 

- És mi van, ha én nem akarom?

Arcukon az értetlenség jelét láttam. Gondolom erre a válaszra nem számítottak, hisz melyik épeszű ember utasítaná vissza, hogy a híres brit fiúbanda bébi-csőszködjön felette. Én! Ugyanis kezdjük ott én nem vagyok egy elvakult rajongó vagyis ez nekem nem jelent semmit. Másodszor roppant mód megalázónak érzem az egészet. 

- És ha hozzám költöznél még a szüleid jobban nem lesznek? - veti fel a mentőötletet Dani.

Nos ez a lehetőség már valamivel jobban tetszik. Oké sokkal jobb, mint ez az elcsépelt ötlet.

- Ez az öltet már sokkal jobb. Rendben, benne vagyok. 

Mindenki nagy örömködésbe kezdett, hogy ez is megoldódott. Bár számomra még mindig rejtély volt mi is volt ebbe olyan nagy gond. Nagyon jól ellettem volna én a házunkban is.

- Akkor össze kéne szedni egy-két holmit.

A fiúk mind helyeslően bólogatni kezdtek, majd amikor én is készülődni kezdtem közölték velem, hogy én itt maradok. Ugyanis elmondásuk szerint biztos kitalálnék valamit, ha már ott vagyok, hogy miért ne menjek Dani lakásába. Teljesen kiakadtam, rendeztem egy kisebb sértődést, hogy ilyet néznek ki belőlem, de átláttak rajtam és csak annyit mondtak, hogy már jól ismernek. Így Liam és Harry Dani lakásába mentek helyet csinálni a cuccaimnak, míg a Dani, Zayn és Niall hármas a mi házunkat rohamozták meg.  

Louis-val pár percig nem igazán szóltunk egymáshoz, mind a ketten le voltunk foglalva a saját gondolatainkkal. Ám még így is feltűnt a szokásosnál nyomottabb hangulata. Nem tudtam, hogy rá kéne-e kérdezzek vagy jobb, ha magában rendezi le a dolgokat.

- Mivel bántott meg Zayn? - suttogta.

Ha nem koncentrálok nem is biztos, hogy minden egyes szavát értem.

- Hát nem volt ott – zártam le ennyivel.

- Nem arra gondoltam azt értem – rázta a fejét – azt nem, hogy az imént miért viselkedtetek így.

Egyszerűen nem értettem hogy csinálta ezt. Hogy vette észre. hogy valami nincs rendben. És mégis mit mondjak? Mondjam el neki az igazat? De mihez kezdene a válasszal, nem hiszem hogy ő emiatt bármivel  is előrébb lenne.

- Csak valami olyat mondott, amit nem igazán volt kellemes hallgatni.

- Perrie? - kérdezte miközben közelebb kúszott hozzám.

Csak a fejemet ráztam, és vadul fixíroztam az idegesen ökölbe szorult kezem. Nem akartam rá nézni, nem akartam, hogy kiszedje belőlem a történteket. Ő viszont nem hagyta annyiban egyik kezét összekulcsolt kezeimre csúsztatta míg másikkal állam alá nyúlt, hogy maga felé tudja fordítani arcom. Nem mondott semmit csak szüntelenül  fixírozta arcom, mintha így akart volna választ kicsikarni belőlem. Nem egyszer éreztem rá késztetést, hogy elmondjam neki a történteket, noha tudom számára ez nem elég ok egy haragszom rád-ra.  Ajakamba harapva próbáltam leküzdeni ezt a késztetést, ami csak megmosolyogtatta a fiút. Végül mikor úgy éreztem ezt már nem bírom tovább vettem egy mély levegőt és belekezdtem a mesélésbe.

- Zayn mesélte, hogy bement a kórházba. Természetesen eltévedt és a végén rossz szobába kötött ki. Lottie szobájába. Ezután elkezdett róla beszélni, hogy a színes haját kivéve milyen jól néz ki ... - nyeltem egy nagyot, hisz ismét hatalmába kerített az elkeseredettség - úgy beszélt róla, ahogy annak idején rólam -ismét a számba haraptam, mert képtelen voltam folytatni.

- Ne gondolj ilyenekre, ezzel csak a saját helyzeted nehezíted meg. Az meg eszedbe se jusson, hogy jobb, mint te. Egyszerűen csak más, nem vagyunk egyformák. Nem ugyanazok a dolgok tetszenek, ennyi.

- De... - próbáltam befejezni mondatom.

- Nincs semmi de! Hagyd abba! Ne foglalkozz vele, találd meg azt, akinek így vagy tökéletes - simította meg arcom, majd egy lágy csókot lehelt az arcomra vagy mondjuk inkább úgy a szám szélére.

Be kell valljam nagyon zavarba jöttem ettől az egésztől és csak abban bíztam ő nem vett észre belőle semmit

- És neked mi bajod? - próbáltam terelni a témát.

- Harry elmondta, hogy randizgatnak Eleanorral.

- Oh...

- Te tudtad? - néz rám mérgesen.

- Harry akkor mondta el, mikor hazavitt az uszodából és azt hiszem azt szerette volna ha valahogy én vezetlek rá erre. Nem is tudom tartott a reakciódtól.

Válaszom után valamelyest lenyugodott és ismét a gondolatiba révedt.

- Hát nem tudom.... vagyis hogy borzasztóan fura ez az egész. Nem tudom, hogy kéne álljak ehhez az egészhez. Nem vagyok féltékeny, hisz, ami köztünk volt az elmúlt és tényleg örülök, hogy boldogok, de együtt? Úgy értem nekem most majd végig kell néznem, ahogy ők nyalják-falják egymást? Nem biztos, hogy képes leszek rá.

- Szerintem Harry nem is várja el tőled, hogy művigyorral az arcodon te legyél a gyertyatartó. Nagyon félt ettől az egész beszélgetéstől, te vagy a legjobb barátja és nagyon ad a véleményedre. Már attól megkönnyebbülhetett, hogy nem kell tovább titkolóznia előtted. Az pedig már csak rajtatok múlik, hogy hogyan kezelitek a helyzetet.

- Igen, tényleg jobb lett volna, ha te is ott vagy. Sokat segítettél volna nekem - mosolygott rám angyalian.

És pont végszóként kinyítl az ajtó és Harry és Zayn lépett be rajta, mi Louis-val csak összemosolyogtunk.

- Bocsáss meg neki - súgta a fülembe.

Rögtön felé kaptam a fejem mire heves fejrázásba kezdett ezzel utalva rá, hogy menjek és beszéljem meg a dolgokat Malikkkal. Mikor rájöttem mire megy ki az egész lassan felálltam, ám előtte még szorosan magamhoz öleltem a lökött fiút.

- Mindent köszönök - mondtam és puszit nyomtam az arcára, majd a teraszra indultam Zayn után.

- Ne feledd neked egy herceg jár - kiáltotta utánam.

Béna poénján még felnevettem, majd elhúztam a széles üvegajtót és becsuktam magam mögött.