11. Case

Sziasztok Édeskék! :)
Nem is tudjátok elképzelni milyen jól estek a szavaitok, tényleg nagyon sokat segítettek.  És igen még hétfő van és itt a rész. 
Véleményre fel!
Puszi Cassy
-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

"Ijesztő lehet rájönni, hogy tévedtél valamivel kapcsolatban, de nem szabad félni meggondolni magunkat, hogy elfogadjuk másként a dolgokat. Tudni, hogy már sosem lesz semmi a régi, jobb lesz vagy rosszabb. Fel kell adnunk azt, amiben eddig hittünk. Ha lefogadjuk a dolgok állását, és nem azt, amiben hittünk megtaláljuk a helyünket."

JERRIKA

Nem veszíthetem el őket. - Jerrika

SEMMI SEM ÚGY történik, ahogy kéne. Minden a feje tetejére áll és én nem tudok ellenne semmit sem tenni. Kezdem úgy érzeni, hogy én is teljesen kifordulok önmagamból. Az az előbbi kis incidens is. Mióta sírok én nyilvános helyen? Mióta sírok én egyáltalán mások előtt? Ez kész abszurdum.

- Sajnálom, hogy úgy felidegesítettelek. Nem is tudom mi ütött belém - kértem bocsánatot már ki tudja hányadszorra Harrytől.

- Akkor fogok rád haragudni, ha ezt a mondatot még egyszer meghallom - dörmögte az orra alatt.

Azt akartam mondani, hogy sajnálom, de szólásra nyitottam a számat és hamar be is csuktam. Hisz eszembe jutott, hogy pont az előbb kérte, hogy ne tegyem. Szándékon arcomra lehetett írva, mert Styles nem bírta visszatartani hangos nevetését.

- Eláruljak egy titkot? - kérdezte mikor ismét az útra tudott koncentrálni.

Szemeim azonnal csillogni kezdtek bár fogalmam se volt róla mégis milyen titokba akar beavatni a göndörke. Még az is felvetődött bennem, hogy esetleg valami csíny van a háttérben, de ezt a kis gonosz sugallatot megpróbáltam figyelmen kívül hagyni.

- Mit is? - fordultam kicsit felé.

- Hogy ki az a lány - villantotta rám smaragdzöld szemeit.

- Harry, nem hiszem hogy sokat mondana nekem egy név. Kiböksz nekem valamit és valószínűleg én ugyanolyan üres tekintettel nézek majd vissza rád, mint előtte.

- És ha azt mondom ismered? - sandított rám az egyik forgalmas kereszteződésnél.

Agyamban a kerekek azonnal kattogni kezdtek. Nem volt olyan sok közös ismerősünk, főleg aki lány így a jelentkezők száma leszűkült egy-kettőre. Majd azon gondolkodtam el ismét, amit még délelőtt mondott nekem. A legjobb barátja volt barátnője, ő mutatta be őket egymásnak, és nagyon számított a közös ismerőseik véleménye.

- Uram isten, hogy erre én eddig nem jöttem rá - mondtam ki hangosan is mikor fejemben helyükre kerültek a kis darabok- Csak én lehetek ilyen értetlen - csaptam homlokon saját magam.

Így visszagondolva annyira egyértelmű ez az egész. Hisz a lány is annyit áradozott egy titokzatos fiúról, aki mindent megváltoztatott.

- És Louis mit szól ehhez az egészhez?

- Még nem mondtam el neki... és hát gondoltam esetleg te tudnál nekem segíteni? - mondta a végét már szinte alig hallhatóan.

- HOGY MI? Harry, szerintem ez nem az én dolgom. Ezt nektek ketten Eleanorral kell megbeszélnetek vele. Nincs jogom beleszólni.

- Miért ne lenne? Tudod te Louis-nak mennyire számít a véleményed?

- Ne tereld a témát. Ez nem erről szól. Én nem szólhatok bele a ti hármótok kapcsolatába.

Láttam rajta, hogy ismét a szavamba akar vágni, hogy bebizonyítsa akkor is neki van igaza. Láttam pimasz mosolyán, hogy valami olyat fog mondani, amire úgy gondolja nem tudok majd reagálni. Ettől pedig már előre rettegtem.

- Nem terelés. Ez az igazság, akár beismered akár nem! Fontos vagy neki, ugyanúgy, ahogy ő is neked.

Szemeim kétszeresére tágultak az abszurd ötlet hallatán. Még hogy nekem fontos lenne ez a lökött? Egyáltalán miért mondtam rá, hogy lökött? Miért nem hívtam a nevén? Felfogható ez egyfajta becézésnek? Lehet Stylesnak mégis igaza van.. kötődöm hozzá. Akaratom ellenére is a fiú figyelmességével, apró gesztusaival befurakodott a tudatalattimba. Alattomosan, mint egy éjjeli betörő beszivárgott. de mind tudjuk mi a vége. A pusztulás és én azt nem akarom! Nem akarok függni senkitől elég nekem a magam baja - abból így is van épp elég - nem hiányzik még ez is.

- MIÉRT? MIÉRT MONDTAD? EZZEL CSAK MEGBONYOLÍTASZ MINDENT! - törtem ki.

Szegény fiú gy megijedt hirtelen kirohanásomtól, hogy szinte az ajtónak préselte magát.

- Jer, ez nem rossz - szólalt meg lágyan - Sőt ellenkezőleg. Jó érzés, ha tudnod mások számára fontos vagy. Nem kell emiatt rosszul érezned magad, kiszolgáltatottnak meg végképp.

- Te a fejembe látsz? - kérdeztem suttogva.

- Nem, csupán fontos vagy nekem.

Áthidalta a köztünk lévő távolságot és szorosan magához ölelt, ismét elöntött a közelében érzett nyugodtság, mintha semmi baj nem történhetne. Mintha minden szép lenne, napsütéses és boldog. Hosszú ölelésünk után elváltunk egymástól és ekkor döbbentem rá, hogy a házunk előtt állunk. Nem messze tőlünk pedig egy másik autó állt oldalának hanyagul Louis támaszkodott. Harryvel lefojtattunk egy  gyors szavak nélküli kommunikációt  puszit nyomott az arcomra én pedig erőt vettem magamon és kiszálltam a kocsiból.

- Vigyázz magadra Édesem, később látjuk egymást - kiáltott még utánam majd elhajtott.

Azon gondolkoztam, hogy most vajon azért ilyen boldog, mert jobb kedvre derített vagy azért, mert itt van Louis és nekem kell vele beszélnem. Lassan araszoltam a fiú felé, mire ő ellökte magát a kocsitól és elindult felém. Karjait széttárta és várta, hogy megérkezzek ölelésébe. Az egész jelenet olyan volt, mintha minden egyes üdvözlésünk így zajlott volna, mintha ebbe én semmi kivetnivalót nem találtam volna. Pedig igen, számomra nagyon meghökkentő volt.

- Ilyen őrültséget többé ne csinálj - szólalt meg síri hangon.

- Nem tudom mi ütött belém - válaszoltam.

Azt kellett volna mondanom, hogy sajnálom akárcsak Harrynek én mégis ezt az elcsépelt mondatot mondtam. Miért? Egyre kevésbé értem saját magam. Válaszomon halkan felkuncogott, majd elindultunk a bejárat felé.

- Régóta vársz? - kérdeztem miközben a kulccsal szöszmötöltem.

- Nem igazán, úgy öt-tíz perce.

Kis csevejünk alatt szerencsére sikerült bejutnunk a lakásba. Tomlinson, mintha csak otthon lenne lerugta magáról cipőjét és azonnal elterült a kanapén.

- Én azt hiszem felmegyek lezuhanyzom, idegesítően uszoda szagom van - fintorogtam és el is indultam a fürdő felé.

Nem akartam túl sokáig ott lenni, mert féltem hogy Louis tönkretesz valamit a lakásban merő véletlenségből. Miután alaposan megtörölköztem és felvettem a magammal hozott fehérneműket a szobám felé vettem az irányt. Nem gondolkodtam sokáig magamra rángattam egy szűk farmert, egy fehér nyomott mintás topot és egy vékonyabb kardigánt. Már szaladtam is vissza a fiúhoz, aki rekord sebességgel kapcsolgatott a csatornák között.

- Ez gyors volt - pillantott felém - pedig lány vagy.

- Te meg tapló.

Nem is érdekelt mit akar mondani faképnél hagytam és a konyhába indultam. Ez a sok úszás nagyon kimerített és szükségem volt valami édességre. Egy kis tömény boldogságra, hogy így fogalmazzak. Duzzogva indultam volna vissza a szobámba, mikor beleütköztem Tomlinsonba. Nem kicsit tántorodtam meg és majdnem seggre is estem, még szerencse, hogy Louis elkapott.

- Mit akarsz már megint? - förmedtem rá.

- Bocsánatot kérni - nézett mélyen a szemembe- Én nem tudom miért csinálom ezt. Azt az előbbit nem úgy értettem vagyis a fejemben még nem hangozott bántónak, ám mikor kimondtam már tudtam nem kellett volna.

- Ez a bocsánatkérés? - meredtem vissza rá.

Lehet késztetést érzett rá, hogy bebizonyítsa mennyire komolyan is gondolja. Így közelebb lépett hozzám mire én hátrálni kezdtem ezzel sarokba szorítva saját magam.

- Sosem voltam jó az ilyenekben. A lényeg, hogy nagyon sajnálom, hogy mindig ilyen rosszul jöttek ki a dolgok. Nekem sosem az volt a szándékom, hogy megbántsalak vagy hogy fájdalmat okozzak neked.

Mélyen a szemembe nézett ezzel szinte gúzsba kötve engem. Egyszerűen nem tudtam nem a szemébe nézni, mintha megigézett volna. Néma csend állt be, ám egyikünk sem érzett rá késztetést, hogy ezt bármilyen elcsépelt mondattal elrontsa.

- Szóval... - lépett közelebb hozzám testét szinte teljesen nekem nyomta - megbocsájtasz? - kérdezte.

Hangjában némi kétségbeesést véltem felfedezni, mintha attól tartott volna, hogy a válaszom nemleges lesz. Sokáig gondolkodtam mégis mit kéne tennem, mi lenne a megfelelő válasz. Ám mikor a szemébe nézem úgy éreztem képtelen vagyok őt elszomorítani, de egyértelműen igent sem tudtam volna mondani. 

- Talán - töprengtem.

Önelégült mosoly húzódott az arcára, én azt vártam hogy talán most utamra enged, de esze ágában sem volt akár egy centit is arrébb lépni. Tovább fixírozta az arcom én pedig kezdtem zavarónak érezni átható pillantását. 

- Louis, talán...

- Nem semmiképp sem - villantotta rám mosolyát. 

Nem is tudom, hogy egyáltalán tudja-e mit akartam mondani, de ő azonnal tiltakozott. Vajon miért? Élvezi a reakcióm? Vagy csak poénkodni akar?

- Azt sem tudod mit akartam mondani.

- De. Azt, hogy nem állnék-e el az útból.

- És miért nem?

- Mert nekem tetszik ez a felállás.

Nem is igazán tudom mégis milyen válaszra számítottam, hisz pasi. A pasik pedig mégis csak ugyanolyanok. Egyszerűek. Oké, néha egyszerűek. Néha pedig nem is tudom még csak megtippelni sem, hogy mi jár a fejükben.

Számomra kissé kínos pillanatunkat a telefonon zavarta meg. Nem is tudom mikor örültem utoljára ennyire egy hívásnak.

- Igen? - szóltam bele a kórházi szám láttán.

- Jerrika? Dr. Richard Berger vagyok, a kórház igazgatója a szülei bármelyik percben megérkezhetnek...

- Rendben, köszönöm. Azonnal indulok - fojtottam belé mondanivalóját és azonnal kinyomtam a készülékem. 

Egy szót sem kellett mondanom Louis máris rohanni kezdett az autója felé, természetesen velem együtt.

Nem egyszer az ájulás kerülgetett miközben a folyosón fel-alá sétálgatva próbáltam megtudni mégis melyik kórteremben fekszenek a szüleim. Ismét megrohamoztam a nővérpultot, ahol a nem épp kedves Christina volt.

- Háromszáz-tizenöt és háromszáz- kilenc, de most már hagyj dolgozni! - morogta az orra alatt.

Mikor meghallottam a két szobaszámot eszeveszett rohanásba kezdtem, a fiúk - akik időközben Louis hívására beértek - értetlenül meredtek rám, majd mikor rájöttek mi is az oka sietősen utánam iramodtak.  Nem kellett nagyon kapkodniuk a lábukat, mert mikor Anyu szobájához értem földbe gyökerezett a lábam.  Anya szinte egész testét kötések fedték, intubálva volt melyet a mellette hevesen pityegő gép  alátámasztott. Ez csak annyit jelentett, hogy képtelen volt segítség nélkül lélegezni és a szívmonitor is csak gyenge szívverést mutatott. Lábaim megremegtek, meg kellett kapaszkodnom az ajtóban  ha nem akartam ott összeesni. Könnyeim megállíthatatlanul potyogni kezdtek, de egyáltalán nem érdekelt. Oda akartam menni hozzá, meg akartam érinteni az arcát megbizonyosodni róla, hogy ez nem csak egy rossz álom és ő tényleg itt fekszik ilyen rossz állapotban. Araszoló léptekkel meg is indultam, de valaki erős karjait derekamra fonta és az ellenkező irányba kezdett húzni.

- Nem mehetsz be hozzá- mondta határozottan Liam.

Engem nem érdekelt mondanivalója kapálózni kezdtem, én akkor is oda akartam menni.

- Engedj el! 

- Sajnálom - súgta fülembe és egy határozott mozdulattal elindult az ellenkező irányba. 

Mikor már elég távol kerültünk az ajtótól Dr. Berger megállt előttem. 

- Jerrika, Isobelt mint láttad gépek lélegeztetik ennek oka, hogy a baleset során a repülőgép egyik darabja átszúrta a rekeszizmot és egy csavar a légzőrendszerbe került.

- Mégis mi és hogyan? És a legfontosabb hova?

- A jobb tüdőlebenyt átszakítva a szívig hatolt.

Már tényleg állni is alig tudtam, mert felfogtam mégis milyen súlyos a helyzet. Hisz, ha az a csavar bekerült, akkor az minden egyes levegővételnél kárt okozhatott.

- Magyarán szólva a szíve most úgy néz ki, mint egy szétlyuggatott szivacs?- remegtem egész testemben.

Ő nem mondta ki csak óvatosan bólintott egyet. A legszörnyűbb az egészben mégis az, hogy az egyetlen, aki akár fél kézzel is meg tudná oldani ezt az a másik szobában fekszik.

- És Apu?

- Súlyos mellkasi trauma érte, jelenleg mélyaltatásban van.

Egyre inkább úgy éreztem ez sok nekem én ezt nem tudom felfogni, nem hogy feldolgozni. A levegőt egyre sűrűbben szedtem, szédültem is - már ha ennél jobban még lehet- és a sírástól így is homályos látásom se javult sokat. Már sokkal inkább én kapaszkodtam Liambe, mert szükségem volt egy biztos pontra.

- Jer, jól vagy? - lépett elém Niall.

Nem tudtam válaszolni egy hang se jött ki a torkomon.

- Milyen hülye kérdés ez te retardált gyökér? - ordította le Hazza.

Egyre inkább húzott a fejem és nem igazán tudtam merre is van előre. Tompán még érzékeltem a fiúk és a főorvos kérdéseit, de az agyamig már nem jutott el.  Semmiben sem voltam biztos csak abban, hogy ezt nem bírom tovább és összeestem.