9. Case

Sziasztok! És igen még időben vagyok, hétfő van :) Itt a fejezet és annyit árulok el csak most kezdenek felpörögni az események. Nagyon őrülök, hogy már ilyen sokan vagytok és az előző fejezethez kapott négy kommentnek is. 
Most se fogjátok vissza magatokat!
Puszi Cassy

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

" Valójában búcsúzkodni nehéz. Néha lehetetlen. Nem tudod elfojtani a veszteség érzését soha, ami keserédessé teszi a dolgokat. Azok az apróságok, amiket magunk mögött hagyunk. Kis emlékeztetők  egy életre szóló emlékek, fényképek, csecsebecsék. Amik ránk emlékeztetnek, ha mi már nem vagyunk többé."

JERRIKA

Mikor ránéztem azonnal tudtam, hogy baj van- Zayn

ZAYN ÉRTETLENKEDÉSE UTÁN meg persze miután tisztáztuk, hogy megint ő volt az aki túlkombinálta a dolgokat az este további része nyugalomban telt. Vagyis hát amennyire nyugalomban telhet velük. Perrie-vel próbáltuk uralni a helyzetet. Mondhatjuk úgy nem igazán ment. Már éjféltájra járhatott mikor megpróbáltam rávenni a srácokat, hogy talán ideje lenne menniük, de nem értették a célzást. Bújócskázni majd fogócskázni kezdtek én pedig azt sem tudtam hova kapjam a fejem. Teljesen kikeltek magukból, úgy viselkedtek, mint két óvodás.  Azon csodálkozom, hogy a nagy hangzavarban meghallottam a telefont. Felpattantam a fotelből és a földön lévő párnák és chipses zacskók között szlalomozva elértem a telefonig.

- Haló, tessék? Evigan lakás, Jerrika vagyok - mondtam automatikusan.

- Jó estét kívánok  Dr. Andrews vagyok és elnézést a kései zavarásért, de fontos dologról lenne szó.

- Hallgatom doktor úr - feleltem miközben nyeltem egy nagyot.

- Sajnálom, hogy rossz hírrel kell szolgálnom, de a a  szüleit és a kollégáit szállító gép a napokban lezuhant.

- TESSÉK? - kérdeztem vissza a kelleténél kicsit hangosabban.

- A gép roncsait az Arizona állam határán lévő erdőben találták meg...

- És.. és a szüleim hogy vannak? - vágtam szavába akadozva.

- Kimentették őket, de állapotuk válságos. Egy különgép két nap múlva szállítják őket vissza Angliába.

Nem tudtam tovább figyelni rá remegő kezeim közül kiesett a telefonkagyló és szaggatott levegővételem csak rontott amúgy sem fényes állapotomon. A hangos csörömpölésre Perrie rögtön megjelent és a telefon után nyúlt.

- Haló?- szólt bele bizonytalanul - Igen, itt van - fordult egy kicsit felém.

Tovább lépkedtem az étkezőasztal felé, mert úgy éreztem meg kell valamiben kapaszkodnom, ha nem akarok összeesni. Mikor kezem a vastag falapra siklott a kelleténél erősebben markoltam bele. Úgy éreztem minden forog körülöttem és húz a fejem. Már arra sem tudtam koncentrálni, hogy Pez mit mond az orvosnak csak a torkomban egyre növekvő gombócra tudtam figyelni. Nem akartam elhinni, hogy amit az imént mondtak nekem az igaz, képtelen voltam felfogni. Egész testemben remegtem így szinte szívrohamot kaptam mikor valaki a vállamhoz ért. Kissé felé fordítottam arcom és Perrie állt mellettem felém nyújtva karját. Rátámaszkodva lassan indultunk meg vissza a nappaliba. Mikor a fiúk megpillantottak minket azonnal lefagytak és kőszoborként meredtek ránk.  Árgus szemmel figyelték amíg elsétáltam a a kanapéig és leülök a közepére.

- Jerrika, mi történt? - térdelt Zayn azonnal elém és arcomat fürkészte.

Szótlanságom csak őt is kezdte kiborítani, nem is beszélve Louis-ról, aki jobb oldalamon foglalt helyet.

- Kérlek mondj valamit - szólalt meg Louis is.

Mikor rájöttek feleslegesen faggatnak egy emberként fordultak Perrie felé.

- Nem tudom, hogy nekem ezt el kéne-e mondanom - tűnődött.

- Perrie, ne most kezd ezt! - horkant fel Zayn.

- Az előbb hívták Arizonából, a szülei gépe lezuhant. Jól érezte, hogy valami baj van - osztotta meg a két sráccal.

Igaz hangja nem volt több erőtlen suttogásnál nekem minden egyes szó tűként fúródott elmémbe. Ezzel csak még inkább alátámasztva gyanúmat, hogy az iménti telefonbeszélgetés nem álom volt.

ZAYN

Legalább fél órája csak meredten bámul maga elé, és ezzel kezd engem is megijeszteni. Sosem láttam még ilyennek és, ami még rosszabb nem tudom mit kéne tennem. A legjobb barátom én mégsem tudok segíteni neki.

- Mi lenne, ha szólnánk a többieknek? - fordultam a szobában állókhoz annak reményében, hogy egy kis biztatást kapok.

- És mit mondanál nekik? - horkan fel Lou.

Ő mióta lett ilyen cinikus? Most azt kellett volna mondania, hogy miért ne szólnánk nekik? Erre ő szinte leordítja a fejem.

- Pez?

Nagyon reménykedtem benne, hogy ő azért nem ordítja le a fejem, vagy legalább előáll valami használhatóbb ötlettel

- Hát felőlem szólhatunk, de nem tudom mivel lennénk tőle előrébb - állt ő is Louis pártjára. 

Remek nézzenek, mind a ketten hülyének. Kezd egyre inkább elegem lenni belőlük.  Leültem Jer mellé és figyelni kezdtem. Tényleg olyan volt, mint egy szobor már az is ijesztő volt, hogy milyen keveset pislog. Lehet sokkot kapott? Szerintem akkor is kéne Liam, ő okos. Végül megelégeltem és elővettem a mobilom gyorsan írtam egy üzenetet a fiúknak, hogy amilyen gyorsan csak tudnak jöjjenek ide. A lényeget is leírtam, mert úgy gondoltam, ha még sokszor ismételjük el Jer előtt teljesen ki fog készülni.  Miután elküldtem az sms-t Perrie ismét olyan fejjel nézett rám, mint egy idiótára. Mostanában egyre többször teszi, pedig pontosan tudja mennyire ki tud készíteni vele.

- Amíg nincs jobb ötletetek ne nézzetek így - morogtam.

Idegesen doboltam ujjaimmal, próbáltam valamivel felkelteni a Törpe figyelmét, még annak is örültem volna, ha leordítja a fejem, de még csak arcizma sem rándult.  Már tényleg csak arra tudtam gondolni, hogy valami komoly baja esett. Mikor a csengő megszólalt mind a hárman egyszerre ugrottunk fel, végül Louis volt a leggyorsabb és beengedte a maradék három bandatársunkat. Látszott arcukon, hogy pár perccel ezelőtt még az ágyukat nyomták, szerintem ez az oka, amiért Harryn nem volt cipő, Niall-on pedig póló. Ha nem lett volna ilyen komoly a helyzet elnevettem volna magam és gondolom ők is mikor végignéztek egymáson és magukon. Ám mikor tekintetük az összetört lányra siklott azonnal komor maszk jelent meg arcukon. Harry pár perc alatt a kanapé előtt guggolt, pár percig némán fixírozta a lányt. Majd hirtelen két lapát kezét vállaira tette és örült módjára rázogatni kezdte.

- Te retardált idióta mit csinálsz? - lökte arrébb Niall majd egy már eléggé viseltes pizzaszeletet tolt Jer képébe.

- Csak éhes - vigyorgott.

Oké, ezek tényleg idióták jöttem már rá ki tudja hányadszorra. Lehet mégiscsak felesleges volt őket idehívni. Nem, hogy segítenének csak tönkretesznek mindent.

- Talán hagyjátok egy kicsit békén - mondta Payne miközben elnyomott egy ásítást. 

JERRIKA

Nem értettem miért csődítették ide a többieket is nem volt szükségem még több fürkésző szempárra. Harry random mutatványától pedig csak annyival lettem előrébb, hogy még szédültem is. Megpróbáltam felállni, de gyorsan vissza is huppantam. A pontosan a lábam előtt elterülő Niall-Harry páros épp valami extrém sportot műveltek azért a kihűlt pizzaszeletért. Körülöttem úgy beszéltek rólam, mintha itt sem lettem volna.

- Szerintem nem kéne most egyedül hagynunk - mondta a Harry hátán helyet foglaló Nialler. 

- Egyáltalán mikor jönnek haza? - kérdezte suttogva Liam, mintha attól félt volna, hogyha meghallom még inkább kiakadok.

Hát sajnos nem volt elég halk, így minden egyes szavát értettem. Ráadásul nem hiszem, hogy ennél is rosszabbul lehetnék.

- Azt mondták két nap múlva - mondta Perrie.

Még susmorogtak pár percig néhányszor rám sandítottak, majd tovább folytatták a társalgásukat. Én csak eldőltem a kanapén, felhúztam a térdeimet és összeszorítottam a szemem.  Nem sokkal később léptek zaja csapta meg a fülem, szöszmötölések majd ajtó csapódás. 

- Jerrika, élsz még? - hallottam meg Louis suttogását meg idióta kérdésével együtt.

Azonnal kipattantak a szemeim, amitől ő is és én is megijedtünk.Én azért, mert arca túl közel volt, ő meg gondolom azért, mert nem számított rá, hogy kinyitottam a szemem. De ezen miért lepődik meg? Mindegy a lényeg az, hogy szépen a seggére esett.

- Nem fogsz megszólalni? - kérdezte mikor feltápászkodott.

Pár percig szuggerált, majd mikor rájött, hogy a válasz valószínűleg nem tovább folytatta.

- Akkor legalább a fejedet rázd, mert ez így kikészít - torzult el arca - Rendben? - nézett rám ismét.

Mivel nem akartam még őt is foglalkoztatni aprót bólintottam az ő arcára pedig halvány mosoly húzódott.

- Elég későre jár szerintem kéne aludnunk egy kicsit.

Erre csak nagy szemekkel meredtem rá, hisz ez egy elég félreérthető mondat.

- Vagyis, hogy... izé... én nem azt. Vagyis persze, hogy miért ne. De én nem arra céloztam, hogy mi együtt - kezdett heves mutogatásba - szóval ne érts félre.  Szóval én szívesen, de én úgy érzem, hogy ez így most - beszélt össze-vissza - Bassza meg - csapta homlokon magát - Külön- külön - hangsúlyozta.

Bevallom elég mulatságos volt, hogy így bajba keverte saját magát. Bólintottam egyet majd felálltam és vele az oldalamon elindultam az emeletre.

Szűk, sötét helység. A lábamat sem tudom kinyújtani, mert előttem már valami kemény tárgy van. Hirtelen kigyúlnak a fények én pedig gyorsan körbenézek. Egy repülőgép belsejében vagyok. Forgattam jobbra-balra a fejem és előttem két sorral  megpillantottam a szüleimet, ahogy vidáman integetnek nekem. Volt valami abszurd az egész helyzetben mégis viszonoztam a gesztusukat. Majd magam mellett az izgő-mozgó Dr. Andrea Morts terelte el a figyelmem. Ő volt az a rezidens, aki mindig mindenhol ott akart lenni. Mindenről tudnia kellett, egyszóval minden lében kanál. Már ecsetelni kezdte mi lesz az elkövetkező órákban. Szerencsére a motor hangos zúgása elnyomta hangját. A gépmadár elindult a kifutó pályán és könnyed mozdulattal felemelkedett. Minden olyan simán ment, mint ahogy az emberek képzelik. A pilóta bemondta, hogy nagyjából negyed óra múlva megkezdjük a leszállást. Kifújtam a bent tartott levegőt és mosolyogva kémleltem végig az utasteret. A következő percben a gép dobálni kezdett és eszeveszett süllyedés következett. Úgy éreztem menten rosszul leszek, de ezután pörögni kezdett a tengelyed körül, dugóhúzó vagy mi.  Voltak, akik pánikolni kezdtek és voltak, akik azt szajkózták minden rendbe lesz. Fejem állandóan a szék támlájának verődött ettől már szédülni is kezdtem. Az ablakon kilesve láttam az alattunk elterülő erdőt. ami vészesen közel volt. A következő percben pedig még eddig sosem érzett fájdalom járta át az egész testem és szó szerint belelapultam az előttem lévő ülés hátoldalába.

Keserves jajveszékelés, kerozin és füst szag. Lassan kinyitottam a szemem és a koszos és véres kezem kúszott a látóterembe. Óvatosan megmozdítottam az ujjam, majd ezt követte a jobb és bal kezem és karom. Miután megnyugodtam, hogy minden végtagom mozog a következő lépés az volt, hogy álljak fel. Remegő térddel kapaszkodtam meg az első közelembe akadó tárgyba, ami a repülőgép szárnya volt. Bizonytalanul tettem előre pár lépést, hogy fel tudjam mérni a helyzetet. Körülöttem sérültek, földön kúszó emberek, vér, siralom és halál.  Pár centivel mellettem pedig szüleim élettelen teste.

Annyira kétségbe estem, hogy akkorát sikítottam, hogy még az ágyról is leestem. Tudom, hogy csak egy álom volt, de annyira valóságos és hátborzongató. Összekuporodva zokogtam a szobám közepén. Hirtelen kivágódott a szobám ajtaja mire ismét sikítottam egy hatalmasat.  Az árny két nagyobb lépéssel már mellettem is volt.

- Jerrika, semmi baj csak egy rossz álom volt - mondta Louis álmoskás, rekedtes hangon.

Én csak a fejemet ráztam, majd karjai közé kúsztam. Szorosan ölelt magához miközben hátamat simogatta és fülembe súgta, hogy csak egy álom volt. Görcsösen kapaszkodtam pólójába és könnyeim vállát áztatták.

- A gép... és... és ... én .... és a szüleim - dadogtam - és... és.. meghaltak - zokogtam újra.

- Nem! Semmi ilyesmi nem történt, te itt vagy és a szüleid is nemsokára itt lesznek. Meg fognak gyógyulni, hallod? - fogta két keze közé arcom - Meg fognak gyógyulni!

Óvatosan felálltunk, kezei közé kapott és velem együtt visszadőlt az ágyra. Mikor magamra akart hagyni szinte már mániákusként kaptam karja után így visszamászott mellém. Közelebb húzva magához mind a kettőnket betakart és egy lágy dallamot kezdett dúdolni.

- Minden rendbe lesz, én itt vagyok - súgta a fülembe.

Nem válaszoltam semmit csak még közelebb bújtam hozzá, Louis fejét hajamba hajtotta lágy puszit nyomott rá majd ismét dúdolni kezdett.