8. Case

Sziasztok!
Hát elég sok mesélni valóm is van. Először is köszönöm a két kritikát valamint a blogajánlót Miss Sunshine-nak.  És hát elég szomorú vagyok, hogy ismét csak két komment érkezett remélem most túlszárnyaljátok.
Másodszor pedig szeretném nektek megmutatni az új blogom, amire tegnap felkerült a trailer is. Oda is várom a véleményeket.
Puszi Cassy

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

"Ijesztő lehet rájönni, hogy tévedtél valamivel kapcsolatban, de nem szabad félni meggondolni magunkat, hogy elfogadjuk másként a dolgokat. Tudni, hogy már sosem lesz semmi a régi, jobb lesz vagy rosszabb. Fel kell adnunk azt, amiben eddig hittünk. Ha elfogadjuk a dolgok állását és nem azt, amiben hittünk megtaláljuk a helyünket."

JERRIKA

Mindennek eljön az ideje és
ezt el kell fogadnunk- Eleanor

LOUIS TEGNAPI MEGNYILVÁNULÁSAIT megint nem nagyon tudtam hova tenni. Bár igaz alapjában máshogy is viselkedett velem és pont ezt szerettem volna elkerülni. Azt, hogy sajnáljon. Sosem bírtam az ilyen szituációkat. Erre pont a kellős közepébe kerültem. Konkrétan nem hagyott addig békén míg nem táncoltam vele. Bár be kell valljam valamivel jobban táncol, mint Zayn, de sokkal idegesítőbb. Állandóan szóval tartott és kérdezgetett minden őrültséget össze-vissza. Onnantól kezdve, hogy mit csináltam délelőtt egészen addig, hogy mit reggeliztem. Most komolyan

mit érdekli őt? A lényeg, hogy kikészített vele.

Most épp a kórházban vagyok és próbálok valami információt kicsikarni a dolgozókból. Gondoltam ők mégis jobban értesültek, mint én hisz tudtommal több sebész is utazott még a szüleimmel. Azt mondták utánanéznek a dolgoknak. Nem igazán tudom, hogy ennek örüljek-e vagy sem, mert nem tudom, hogy azért néznek utána, mert ők sem tudnak semmit vagy épp ellenkezőleg. Fel s alá járkáltam a folyosón miközben percenként a falon függő órára pillantottam.  Nagyot ugrottam mikor meghallottam telefonom hangját, ijedten kutakodtam utána annak reményében, hogy esetleg a szüleim hívtak. A képernyőn villogó szám nem volt ismerős így némi tétovázás után emeltem a fülemhez.

- Igen?

- Jerrika, te vagy az? Eleanor vagyok.

- Oh... szia El. Mi újság? Miért kerestél? - fújtam ki a bent tartott levegőt.

- Csak arra gondoltam hogy esetleg ma megejthetnénk azt a kávézást - hallani lehetett hangjából, hogy nincs minden rendben.

- Jól vagy? - adtam hangot aggodalmamnak.

- Majd inkább személyesen mesélném el. Nem igazán telefontéma.

- Rendben akkor mikor és hol?

- Nekem még kell legalább egy óra míg elintézek mindent a suliban. Ha az úgy jó neked akkor másfél óra múlva a Baker Street és az Oxford sarkán lévő kávézó?

- Tökéletes- vágtam rá azonnal.

Még egyeztettünk pár dolgot, majd bontottuk a vonalat. Ismét a nővérpulthoz léptem, hátha már sikerült kideríteniük valamit. Mikor már csak alig pár méter volt, hogy odaérjek Rose, az ügyeletes nővér csak nemlegesen ingatta a fejét.

- Sajnálom kedveském nem mondtak semmit - mondta mikor már a pult peremébe kapaszkodtam.

- Nem értem miért nem tudnak semmit- morogtam az orrom alatt.

- Amint megtudunk valamit szólok - próbált biztatni.

Szomorúan bólintottam, majd megköszöntem a segítséget - bár nem igazán volt mit - és kifelé vettem az irányt.  Elmerengtem  a sürgősségi szoba láttán. Magamban már számoltam a napokat mikor én is azt mondhatom erre a helyre, hogy a munkahelyem. Mikor minden reggel ide kell jönnöm sebeket kötnöm, műtéteken asszisztálnom. Még a gondolatba is beleborzongtam. Alig várom. Mosolyogva léptem ki a kórház előtti kis parkba és éreztem, ahogy a nap egyre erősebb sugarai a bőrömet simogatják. Annyira örültem a hirtelen jött jó időnek, hogy jó pár percig csak szoborként álltam ott.

- Uram isten elkések - kaptam észbe és rohanni kezdtem az első közelembe lévő megálló felé.

Pár perc toporgás után meg is érkezett a busz, amire sietve pattantam fel. Miután nagy nehezen felpasszíroztam magam az amúgy is zsúfolt járműre kezdetét vette a húsz perces zötykölődés. Az első három megálló után már egyszerűen elfogyott a türelmem és úgy morgolódtam, mint egy zsémbes öregember. Szerintem már mindenki nagyon örült neki, mikor végre valahára leszálltam arról a járműről. Kicsit késve értem oda a megbeszélt helyre így gondoltam El már biztos bent van. Bementem a hangulatos kis kávézóba és a nagy tumultusban az ismerős alakot kezdtem kémlelni. Már forogtam körbe, mint egy búgócsiga mégsem láttam őt. Végül megkegyelmezett nekem felállt székéről és a biztonság kedvvért még intett is. Arcán hatalmas mosoly volt, ami arra engedett következtetni, hogy már jóval korábban észrevett csak mulatságosnak találta műsorom. Mikor mellé értem szívélyesen üdvözölt, majd elém tolt egy adag kávét. Kicsit értetlenül néztem rá, mire azonnal magyarázkodásba kezdett.

- Gondoltam a sok mesélnivalóm mellé szükséged lesz rá - válaszolt jókedvűen.

- Mi ez a határtalan jókedv?

- Ennyire látszik?

- Csak az nem látja, aki nem néz rád - vágtam vissza- Szóval?

- Szakítottunk Louis-val - mondta egyszerűen.

Engem pedig annyira lesokkolt a mondat hogy látványosan félrenyeltem.

- És ezért vagy ilyen boldog? - kérdeztem két köhögés között - Nem szomorúnak kéne lenned vagy valami hasonló?

- Az az igazság, hogy örülök neki, hogy végre kimondtuk. Tudod meséltem neked, hogy már nem igazán mentek jól a dolgaink és csak húztuk-halasztottuk az elkerülhetetlent. Nem voltunk boldogok és így még a régi, szép emlékeinket is megkeserítettük. Tegnap mikor láttalak titeket táncolni akkor döntöttem el, hogy ki kell mondanunk, hogy mind a ketten újra boldogok lehessünk...

- MICSODA? - vágtam közbe talán a kelleténél egy kicsit hangosabban - Ti miattam szakítottatok? El, én nem érzek semmit Louis iránt, már mint semmi olyat. Egyszerűen csak az idegeimre megy - kezdtem azonnal mentegetőzésbe.

Reakciómat látva mosolya csak még szélesebb lett, majd kortyolt párat az előtte lévő italból és folytatta mondandóját.

- Tudom, hogy még Zayn iránt érzel valamit - erre már tényleg teljesen elképedtem, mert biztos voltam benne, hogy neki ezt nem említettem - Lou mesélte tegnap. Olyan furcsa volt az egész, este mikor már mindenki elment, mi leültünk és megbeszéltünk mindent. Miután kimondtuk, hogy szakítottunk nem volt az a szokásos akkor most mit kezdjünk a másikkal, sokkal inkább olyan baráti volt az egész.

- És a baráti susmusotok kellős közepén engem kell kitárgyalnotok? - fortyogtam, mert úgy gondolom ez egyáltalán nem fair.

Ez az én titkom, erre már csak a The Sun magazinba kéne leadni arra az esetre, ha eddig még nem tudta volna meg mindenki.

- Tulajdonképpen mindenről beszélgettünk és igen ebbe te is beletartozol.

- Nem tudom erre mit mondjak, mármint mi olyat, amivel nem foglak téged megbántani. Louis-ra ez már nem vonatkozik, majd jól beolvasok neki, mikor újra találkozunk. Egyszer árulok el neki valami személyeset és három nap sem kell már pletykálkodni kezd.

- Kérlek ne haragudj rá! Csak tanácsot szeretett volna kérni, hogy hogyan tudna neked segíteni.

- Nekem nem kell a segítsége! - förmedtem rá.

- Túlságosan is elutasító vagy vele, szerintem adj neki egy esélyt. Abba még senki sem halt bele, nem de?

- Borzalmas és idegsítő vagy. Miért vigyorogsz folyton? Csak nem valami pasi van a képben?

Próbáltam átvenni az irányítást a beszélgetés felett, hisz már tényleg kezdett elegem lenni ebből az egészből. Liam, most meg Eleanor jön ezzel a teljesen fatális hülyeséggel. Ám úgy tűnik utolsó mondatom célba talált, mert a velem szemben helyet foglaló lány azonnal fülig pirult.

- Ohohó, tudok én valamit - húztam elégedett mosolyra szám - Szóval gyerünk elő a farbával! - ösztönöztem beszédre.

- Még nem történt semmi, hisz eddig Louis-val voltam és ezt mégsem tehetem meg vele. Majd a héten fogunk találkozni és majd meglátjuk mi lesz - mondtam miközben állandóan kanalát babrálta.

- Igazán kíváncsivá tettél.

Ezután természetesen ő próbálta terelni a témát, aminek az eredménye az lett, hogy kitaláltuk, hogy amilyen hamar csak lehet össze kéne hoznunk egy olyan ereszd el a hajam féle bulit.

A napok hihetetlenül gyorsan teltek az én aggodalmam pedig ezzel arányosan nőtt. Azóta sem tudtam utolérni a szüleimet és senki mást sem, akik velük utaztak. A hétre letudtam minden dolgom, mármint fotózás ügyileg így már csak a vizsgáim eredményei vannak vissza. Ebben a pár napban nem igazán találkoztam senkivel az előrehozott vizsgáimra koncentráltam és ezzel együtt a tanulásra. Most is szellemként sétálok fel-alá a kihalt lakásban és nem tudom mit kezdjek magammal. Már odáig fajult az egész, hogy kitakarítottam és titkon még az is felvetődött bennem, hogy főzhetnék valamit. Aztán arra jutottam ez azért még odébb van. Mikor csengettek hirtelen nem is igen tudtam hova tenni, hogy mi is ez a hang. A megvilágosodás után pedig szinte örült módjára rohantam az ajtó felé és téptem fel. Nem igazán tudom kit vártam, kire számítottam, de szinte már meg sem lepődtem, hogy Zayn és Louis néz velem farkasszemet.

- Aggódtunk! - mondták ki egyszerre, majd beljebb léptek.

Én csak szemforgatva néztem végig, ahogy kényelembe helyezik magukat.

- Mégis miért? Nincs semmi bajon, élek és virulok - válaszoltam szarkasztikusan.

- Mert eltűntél.

- Zaynee, ne kezd ezt. Fél évig nem láttuk egymást most pedig be kell számolnom minden egyes lépésemről?

- Nem erről van szó. Csupán szeretlek és ezért szeretnélek biztonságban tudni - lépett elém.

- Nincs semmi bajom - ismételtem.

- Nem hiszek neked. Látom rajtad, látom, hogy valami bánt - tanulmányozta arcomat.

Megpróbáltam elfordítani arcomat, vagy elmenekülni kutató pillantása elől, de esélytelen volt.

- Minden rendben van velük - állította olyan magabiztossággal, hogy egy percig én is elhittem.

Majd mikor a valóság ismét beférkőzött tudatom legmélyére makacsul rázni kezdtem a fejem.

- Nem. Tudom, hogy valami történt. Egyszerűen csak érzem - suttogtam.

Azonnal karjai közé zárt, mintha tudta volna, hogy erre van szükségem. Bár akár tudhatta is, hisz régebben mondtam neki párszor, hogy mennyire megnyugtat és milyen biztonságban érzem magam a karjai között.

- Én mindig itt leszek neked - súgta a fülembe - Ezt sose feledd!

Pár percig szótlanul ácsorogtunk a szoba közepén, ami meglehetősen furcsa volt. Főleg, hogy itt van Tomlinson is akinek egyetlen kötekedő megjegyzése se volt eddig. nem is tudom, hogy bírja. Rendben ez most nem volt szép tőlem. 

- Figyelj Törpike sajnos most van egy kis dolgom, de sietek és jövök vissza - hadarta el egy szuszra.

- Rendben, de miattam nem kell kapkodnod. Nem fogom magamra gyújtani a házat.

- Ó ismerlek már jól - villantotta rám kissé perverz mosolyát - de Lou addig felügyel rád - nevette el a végét.

Nekem időm sem volt reagálni, mert felkapta bőrkabátját és már el is rohant.

- Huh... nehogy válaszolni tudjak - morogtam az orrom alatt.

Nem voltam elég halk, mert Louis halk kuncogással díjazta. Lassan felé fordultam és mintha megérezte volna, hogy őt nézem azonnal felkapta fejét és zsebébe rejtett telefonját.

- Jobban vagy? - kérdezte szinte azonnal.

Nem voltam benne biztos, hogy magabiztosan rá tudnám vágni, hogy igen így  maradtam a hanyag vállrándításnál.

- És te?

Látszott arcán kérdésem meglepte és először nem is igen tudta hova tenni. Majd gondolom eszébe jutott az Eleanorral történt szakításuk.

- Sokkal jobban -felelte mosolyogva.

Nekem erre csak egy torz fintor volt a válaszom. Egyszerűen nem értem ezeket az embereket együtt voltak elromlott és még sanyargatták magukat és egymást? Mind a kettőjük arcán felhőtlen boldogságot látok mikor a szakításukról kérdezem őket. Képtelenség.

- Ez mi volt? - bökte meg egyik ujjával arcom.

- A reakcióm arra, amit ti műveltek.

A szakítás gondolatára önkéntelenül is felrémlett bennem, hogy mi történt mikor mi mondtuk ki Zaynnel, hogy vége. Teljesen más volt az egész. Csak álltunk egymással szemben az öltözőben és borzasztóan kellemetlenül éreztük magunkat. Engem a sírás kerülgetett mégsem akartam utat engedni neki.  A fiú szeretett volna segíteni, megvigasztalni, de nem lehetett biztos benne, hogy egy egyszerű baráti tettére hogy reagálnék, reagálnánk. Ha más fiúról lett volna szó biztos Zayn lett volna az első, akit felkeresek és elsírom neki bánatom. Ő minden erejét latba vetette volna, hogy jobb kedvre derítsen miközben azt mondogatta volna, hogy megkeserüli az a fiú, aki ezt tette velem. De ebben az esetben ő volt az a fiú.

Aprókat ráztam a fejemen, hogy kiűzzem belőle ezeket a kellemetlen emlékeket.  Louis mosolyogva figyelte reakcióm, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve közelebb lépett puszit nyomott a homlokomra majd a konyha felé vette az irányt. Én kicsit kábán meredtem a fiúra és próbáltam felfogni ez mégis mi a frászkarika volt.

- Te Jer nincs semmi kajád? - zökkentett ki a hangja.

- Nem igen.

- Akkor mégis mit ettél? - dugta ki a fejét az ajtón.

Elég vicces látványt nyújtott és akárhogy próbáltam nem tudtam elrejteni mosolyom, de úgy láttam ez őt nem igazán zavarja.

- Fényevő lettem - tártam szét a kezem.

- Ha ez Niall hallaná azt mondaná...

- HOGY NEM VAGY TE NÖVÉNY - fejeztük be együtt.

- Pontosan! - bólogatott hevesen - Na, de komolyan Louis bácsinak kell összeütni valamit? - kezdte el dörzsölgetni kezeit.

- Mond Louis tudsz te főzni? - kérdeztem félénken.

- Nem igazán. A múltkor is majdnem felgyújtottam a konyhát, pedig csak sajtos makarónit akartam csinálni.

- Akkor mi lenne, ha rendelnénk inkább valamit - próbáltam célozgatni.

- Pizza? - kérdezte csillogó szemekkel.

- Nekem jó - egyeztem bele.

A fiú lelkesen kotorta is elő a telefonját és pötyögte be a számot, én addig a kanapéhoz sétáltam és minden gondolkodás nélkül beledőltem. 

- Fél óra és itt lesz - mondta Lou miközben szorosan mellém telepedett.

- Szerinted minden rendben van Zaynnel? - fordultam felé.

- Miért ne lenne? - kérdezte értetlen arckifejezéssel.

- Hát, mert olyan fura volt nekem, mintha valami nem stimmelne vele. 

- Aggódik érted. Ennyi.

- Remélem.

Ezután nem igazán szóltunk egymáshoz csak bőszen fixíroztuk az ajtót. Nos, egészen addig fajult ez az egész míg el nem aludtunk. Hangos csattanásra riadtam fel, aminek következtében leestem a kanapéról és a hetven kiló környékén lévő fiú pedig pontosan rám.

- Ti meg mi a fészkes fenét csináltok? - kérdezte idegesen Bradford Bad Boi.

- Fuldoklok - motyogtam Louis mellkasába.

- Fekszem - jött a másik válasz. 

De semmi reakció nem jött, így végre valahára Tomlinson rászánta magát és felállt így én ismét kaptam levegőt. Mikor már a helyzet magaslatán voltam kíváncsian méregettem a velem szemben fújtató Zaynt kinek jobb kezében a pizzánk pihent. Bal oldalán pedig Perrie mosolygós alakja magasodott.