5. Case

Sziasztok!
Mint látjátok a mai nap kicsit megcsúsztam, de még épp időben vagyok így felteszem a részt.
Remélem vártátok és tetszeni fog. Várom a véleményeket :)
Puszi Cassy
-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

"Eljön egy pont az életünkben, amikor hivatalosan felnőtté válunk. Elég idősek leszünk, hogy szavazzunk. Igyunk. És más felnőttes dolgokban vegyünk részt. Hirtelen elvárják, hogy felelősségteljesek legyünk. Komolyak. Felnőttek. Megnövünk. Megöregszünk. De felnövünk-e valaha is? "

JERRIKA

Teljesen mindegy hány éves vagy nekem
mindig az édes kislányom maradsz -Isobel

SZERENCSÉRE A MEGFÁZÁSOM egy-két napon belül elmúlt, így nem voltam tovább a saját otthonom rabja. A fúk többsége - vagyis Louis-t kivéve - élvezték a nálam töltött napot, az ebédem után Niall az egekig magasztalt. Mivel sűrű volt a beosztásuk nem tudták a következő napok egészét is nálam tölteni, de nem panaszkodom, hisz sosem voltam egyedül. Valamelyikük mindig benézett, hogy mi újság velem. Horan természetesen megrakott zacskókkal érkezett, amit utána mind el is kellett fogyasztanunk, hősiesen besegített nekem. Zayn a szokásos lezser vagyok ellógtam próbáról akciót folytatta, amiért én jól le is szidtam  Szentül állította, hogy velem sokkal hasznosabban tölti az idejét, mint ott. Egy idő után végleg feladtam, hogy meggyőzzem ellenkezőjéről. Harry és Liam pedig csak próbált jobb kedvre deríteni.  Perrie is járt nálam valamelyik nap, elmesélte sűrű programját és a hamarosan kezdődő klip forgatásról is ejtett pár szót. Úgy érzem egyre közelebb kerülünk egymáshoz és ezzel együtt egyre jobban el tudom fogadni a kapcsolatukat is. Még nem megy minden úgy, ahogy én szeretném, de sokkal jobban viszonyulok a dolgokhoz, mint pár napja.

Lassan sétáltam a konyha felé és nem kicsit lepődtem meg, mikor megláttam szüleimet, ahogy nyugodtan kávéznak az ebédlőasztal körül.

- Sziasztok! Hogy-hogy még nem bent? - kérdezem miután megkaptam tőlük a hatalmas cuppanós puszikat.

- Csak a délutáni vezetői megbeszélésre kell bemennünk - kaptam meg a választ.

Nem igazán tudtam ezt az egészet hova tenni, hisz ritkaság számban mennek az ilyen esetek. Lassan túllendültem a helyzeten és a hűtőhöz lépetem, kitöltöttem a pohárba a szokásos nedűmet, majd csatlakoztam szüleimhez és helyet foglaltam az asztalnál.

- És van valami programotok? - érdeklődtem tovább.

- Arra gondoltunk, hogy a Nagyiéknál ebédelhetnénk - vetette fel Anyu.

- Eraseeelbe megyünk? - hűltem el, hisz az kocsival több, mint három óra.

- Nem , az én szüleim várnak ránk - helyesbített rögtön Apu.

Ez már valamivel nyugtatóbb volt, hisz ők Londontól alig fél órára laktak. Örültem is neki, hogy megyünk hozzájuk, hisz már nem is emlékszem mikor találkozunk velük utoljára. Valószínűleg valami családi összejövetel lehetett.

- És mikor indulunk?

- Fél óra múlva? - kérdezte Apu kicsit bizonytalanul miközben hol rám hol Anyura sandított.

- Rendben - mondtuk egyszerre.

Pár percig még beszélgettünk aztán jobbnak láttam, ha elindulok és összeszedem magam. Fél óra hamar elmegy. A szobámba mentem, ahol miután a fiókból kikaptam egy fehérnemű szettet átvonultam letusolni. Nem hagytam, hogy nagyon elgondolkodjak, hisz tudtam akkor még egy óra múlva is itt leszek. Megtörölköztem és magamra kaptam a behozott apróságokat, majd szerencsémnek köszönhetően szó szerint bevetődtem a szekrényem elé. Elestem a saját lábamban, olyan jellemző. A hasamról már lekerült a fásli és a színe is változott a lilás helyett sokkal inkább sárgás- zöldes foltok tarkítanak.  Talpra álltam és magamra rángattam egy fekete szűk nadrágot és egy kék-bézs csíkos hosszú ujjú pulóvert. Hajamat lefelé menet lófarokba kötöttem és  a fülembe tettem egy barna kis fülbevalót.

- Kész vagyok! - léptem Apu elé és színpadiasan széttártam a kezem.

- Rekord, időben kész vagy - mosolygott rám, majd egy cuppanós puszit nyomott homlokomra. 

Anyu még gyorsan körbefutott a házon, hogy minden rendben van-e, majd beültünk a kocsiba és már hajtottunk is. Ránk oly jellemző módon végigbeszélgettük az utat. Nagyjából minden szóba került az iskolámtól kezdve a modellkedésen át az ő lehetséges szabadnapjukig. Úgy gondoltuk - vagyis én vetettem fel az ötletet, ők meg hevesen helyeseltek - hogy a közeljövőben kivesznek egy hét szabadságot és elmegyünk valahova pihenni egy kicsit. Én szíven szerint valami meleg helyre mennék, mert már nagyon ellenemre van ez a sok ruha meg hideg. 

Mikor leparkoltunk a kis fehér kerítéses ház előtt mosoly kúszott a számra és örömmel indultam meg a bejárat felé. Alig értem a bejárat elé, még kopogni se volt időm az rögtön kinyílt és nagypapám karjai között találtam magam.

- Itt az én Hercegnőm! - zengett tőle az utca és olyan erősen szorított magához, hogy félő volt ott helyben összeroppant.

- Apa, tedd már le, még jó sokáig szükségem van a kislányomra -lépett mellénk Apu és veregette hátba Nagyapit.

- Alex fiam te sosem változol - veregette őt hátba, majd őt is megölelte.

Miután újra a lábamon álltam Nagyi is megtalált és puszikkal halmozta el az arcom és végezetül rossz szokásához híven jó erősen bele is csípett. Már kiskoromban sem bírtam, ha ezt csinálta de semmit nem tudtam ellene tenni. Apu csak nevetve annyit mondott, hogy rossz berögződés, hisz ő is megkapta gyerekkorában. Gondolom számára ez most elégtétel. Beérve a házba mind leültünk a nappaliba és beszélgetni kezdtünk. Felvetődtek az általános témák, mint hogy ki hogy van mit csinál és ehhez hasonlók. Majd következett kedves nagymamám kedvenc témája vagyis a fiúk. Szinte már összerezzentem, mikor kimondta a nevemet, hisz csak a hangsúlyból éreztem mi lesz a folytatás.

- Jerrika édesem és mi a helyzet a fiúkkal? Esetleg van udvarolód?

Mikor kimondta az utolsó szót nem is tudtam mit vár tőlem. Udvaroló? Most komolyan?

- Persze Nagyi három is van - mondtam miközben a számat húztam. 

Ő csodálkozva nézett rám, biztos vagyok benne, hogy erre a válaszra egyáltalán nem számított. Szüleim csak rosszallóan rázták a fejüket, mondván nem kell megijedni ilyesmiről szó sincs. Tényleg még egy udvarló sem volt a láthatárom nemhogy három. Egyébként sem szerettem a nagyszüleimmel ilyenekről beszélni, nem éreztem úgy, hogy ezt velük kéne megosztanom. Tulajdonképpen fiú ügyekben a szüleimnek is csak a legszükségesebbeket mondtam el. Zaynnel való kapcsolatomról is csak akkor értesültek, mikor már nem tudtam tovább húzni az elkerülhetetlent. Szerencsére megmenekültem a további faggatózásoktól és átmentünk az ebédlőbe, hogy nyugodt körülmények között nekilássunk a fogásoknak. Az ebéd isteni volt, de legjobban mégis a titkos recept alapján készült csoki tortát vártam. Szerencsére desszertként meg is érkezett és mind lecsaptunk rá.

Mivel én ismét nem tudtam türtőztetni magam szüleim visszaúton mást sem hallgattak csak az én nyöszörgésemet. Szenvedtem, de nagyon. Már elterültem a hátsó ülésen ez mégsem használt.

- Így jár, aki torkos - nézett rám Apu a visszapillantó tükörből.

Tudom, hogy igaza van, de akkor is úgy éreztem, hogy nekem kell megennem az utolsó szelet sütit. Így nem valami illedelmesen az egészet a számba tömtem, már nagyon nem kívántam, de azt mégsem tudtam nézni, hogy más eszi meg.

- Csak a kórházig bírd ki Kicsim - fordult hátra Anya és simította meg az arcom.

Pont, mint régen van ami még évek múlásával sem tud változni. Egy biztató mosolyt küldtem felé és megpróbáltam visszafojtani nyöszörgésem. Halkan dúdoltam a rádióban éppen aktuális slágert ezzel is próbáltam elvonni a figyelmem a fel-le liftező gyomromról. Mikor éreztem, hogy a jármű lassít visszatornáztam magam ülő helyzetbe és kezemmel már az ajtón kutakodtam, hogy minél hamarabb beérjek az épületbe.Amint éreztem, hogy nem megyünk tovább már ugrottam is és rohantam befelé. Az első mosdót célba véve, magamra zártam az egyik fülkét és mindent kiadtam magamból. Mikor úgy éreztem már kiürült a gyomrom feltápászkodtam a földről és a mosdók felé indultam. Anyu már a falnak dőlve várt rám, hogy segíteni tudjon, Óvatosan a mosódig támolyogtam, majd arcomat hideg vízzel öblítettem. Miután ezzel megvoltam egy üveg víz került a látóterembe én elvettem tőle és nagyot kortyoltam belőle.

- Köszönöm - mosolyogtam rá mikor már valamelyest rendbe jöttem. 

Ő nem szólt semmit csak magához ölelt és egy puszit nyomott a fejem búbjára. Kiléptünk a mosdóból és Apu várt ránk kezébe a cuccainkkal.

- Remélem jobban vagy - lépett mellém és simította meg arcom.

- Valamivel.

- Nekünk mennünk kell az értekezletre, de addig dőlj le az egyik orvosi szobában.

Beleegyezően bólintottam, majd ők elindultak a nagy tárgyaló felé, míg én a másik irányba a kórtermek mellett haladtam el. Már jóval továbbmentem az egyik szobám, mikor hirtelen visszafordultam és beléptem oda.

- Szia nem tudom, hogy emlékszel-e rám... - kezdtem is bele a beszédembe.

- Hello, te vagy Dr. Evigan lánya, igaz? - kérdezte kissé bizonytalanul az ágyat nyomó lány.

- Igen Jerrika vagyok és úgy tudom két napja volt a műtéted és gondoltam megkérdezem hogy vagy - léptem az ágya mellé.

- Már sokkal jobban, köszönöm. Igaz tegnap még elég kótyagos voltam, gondolom az altatástól, de aránylag jól érzem magam - mosolygott rám.

- Ennek igazán örülök - viszonoztam gesztusát.

Majd úgy gondoltam nem zavarom őt tovább és elindultam az ajtó felé.

- Várj!- hangjára lassan megfordultam, mire ő ülő helyzetbe tornázta magát - Van most valami dolgod? Tudod eléggé unalmas itt feküdni egész nap.

- Hát, ami azt illeti nincs. Csak az egyik orvosi szobába akartam menni, de végülis szék itt is van - válaszoltam majd az ágya mellé húztam az egyik műanyag széket és helyet foglaltam rajta.

- Te mindig itt vagy? Úgy értem szinte minden nap látlak és egyszerűen nem értem - kezdte rázni fejét, mire színes tincsei jobbra-balra libbentek arca körül- én már nagyon örülnék neki, ha nem kéne itt lennem.

- Szívesen jövök, úgy érzem mindig tanulok valami újat és ezzel is előrébb leszek. Meddig kell még megfigyelésen lenned?

- Apukád szerint még két hét minimum - húzta a száját.

- Lehetne rosszabb is - próbáltam vidítani.

Pár percig még beszélgettünk róla, a kórházról és persze az általa már oly annyira várt szabadulástól. Megmosolyogtatott, hogy számára ez a hely maga a börtön, míg számomra a tudás, tanulás kifogyhatatlan tárházát jelenti. Nagyjából fél órával később elköszöntem Lottie-tól, mert láttam, hogy fáradt és így műtét után még sok pihenésre van szüksége. Viszont a lelkemre kötötte, hogy ha bent járok mindenképpen nézzek be hozzá, legalább addig sem unatkozik. A folyosóra lépve meghökkenve vettem tudomásul, hogy már nyolc óra is elmúlt és a szüleim még mindig sehol. Öt órakor kezdődött az értekezlet, de álmomban sem gondoltam volna, hogy eddig elhúzódhat. Már megfordult a fejemben, hogy hazamegyek busszal, mikor a főorvosok kicsiny csoportja kezdett el kihömpöjögni a tárgyalóból. Nyúzott arcuk arról tanúskodott, hogy fárasztó órákat tudhatnak maguk mögött és másra sem vágynak csak egy kis nyugalomra és pihenésre. Anyu mikor észrevett határozott léptekkel megindult felém, majd mellém érve kicsit lassított tempóján.

- Akkor menjünk haza - mosolygott rám.

- És Apu?

- Ő az ügyeletes - válaszolt tömören.

Ez pedig annyit jelentett, hogy leghamarabb tizenkét óra múlva találkozhatok vele. Miután megemésztettem ezt az információt gyorsan a kijárat felé siettem, mivel Anya ott várt rám. Bepattantunk a kocsiba és csöndben vezettünk hazafelé.

- Legalább kettesben leszünk egy kicsit- törte meg a csendet mikor már az utcánkba kanyarodtunk.

- Hát szó mi szó elég elfoglaltak voltatok mostanában - értettem vele egyet.

Hazaérve gyorsan letusoltunk és pizsamában sok-sok chips és pop corn társaságában elfoglaltuk a nappalit. Magunk kőre csavartuk takarónkat és befészkeltük magunkat a kanapéba. Kiválasztottunk pár romantikus vígjátékot - hisz ha mindenki itthon van, ilyet úgysem nézhetünk - és elkezdtük a maratoni filmnézést. Tudtam, hogy sokkal inkább beszélgetni fogunk, mint sem a filmre koncentrálni, de azért mégis kellett valami háttérzaj.

- És Zayn hogy van? - jött az első kérdés nem is olyan soká.

- Úgy gondolom jól, bár morgolódik, hogy minden ideje be van osztva, de nem ő lenne. Élvezi, hogy végre azt csinálhatja, amit igazán szeret, főleg hogy már rá is jött, hogy jó benne.

- És esetleg megpróbáljátok még egyszer?

- Biztos vagyok benne, hogy nem! Szerintem már először is nagy hiba volt, aminek majdnem a barátságunk látta kárát. Nem szeretném, ha a felelőtlenségünk miatt véget érne ez a kapcsolat.

Így hangosan kimondva ezeket tudatosult bennem, milyen szerencsés vagyok, hogy helyre tudtuk hozni a dolgokat Zaynnel, de akárhogy győzködtem magam az érzéseimet ez mit sem változtatott.

- Egyébként is barátnője van - húztam a szám.

Nem Perrie miatt, hisz akárki más lenne a barátnője valószínűleg ugyanígy reagálnék, talán ez már ilyen ösztönös cselekedet nálam. Még mindig nem tudok szembenézni az igazsággal. A tudat, hogy nálunk nem klappolt valami egyszerűen nem elég nekem ahhoz, hogy ismét csak Zaynt lássam benne és ne azt az embert, aki mellett boldogan keltem fel, aki reggel rekedtes, álmoskás hangjával már jókedvre derített. Aki egy mosolyával bármire rá tudott venni. Akit a barátomnak nevezhettem.

- Jaj Kincsem úgy sajnálom - rángatott vissza a valóságba Anyukám szorosan ölelő karja.

Bár sosem osztottam meg vele ilyesfajta érzéseimet, mégis úgy gondoltam teljesen tisztában van vele mi is a helyzet. Valószínűleg azért nem kérdezett semmit, mert tudta képtelen lennék normális, épkézláb mondatokat összerakni kiborulás, hiszti nélkül.

- Talán ennek így kellett lennie - suttogta.

- Ezt hogy érted? - kérdeztem még mindig a karjai között.

- Tudod mi Apáddal nem igazán néztük jó szemmel ezt a szerelmet, ami köztetek volt. Nem akartunk beleszólni, hisz el kell követned a saját hibáidat, de én úgy éreztem ebből nem lehet tartós kapcsolat. Zaynnel túlságosan is hasonlítotok egymásra, alapjában véve a természetetek és a dolgokhoz való hozzáállásotok nagyon hasonló. Ugyanolyan elhivatottak vagyok és szörnyen makacsak - itt egy kicsit felnevetett - de Zayn jóval nyugodtabb, mint te és nem tudta és mai napig nem igazán tudja kezelni mikor te robbansz. Igazán jó barát, de nem ő a megfelelő társ számodra és ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy újra kibékültetek és próbáltok barátok lenni. Ha valódi igazi szerelem lett volna, annyira fájna nektek egymás közelsége  hogy képtelenek lennétek erre. És bár te még mindig érzel iránta valamit, valamit, amit nem kéne, de amint a megfelelő személy belép az életedbe segít majd túllendülni a helyzeten.

Tudom, hogy igaza van és hogy csak jót akar nekem mégis fájdalmat érzek a mellkasomban. Értem a szavakat, tudom mit akar mondani, de képtelen vagyok elfogadni és beismerni, hogy mi nem illünk össze.

- És mi van, ha nem fogom felismerni ezt a személyt? - aggodalmaskodtam.

- Érezni fogod, hogy ő az. A puszta jelenlétével mosolyt fog csalni az arcodra, úgy fogod érezni, hogy megtaláltad a másik feled, aki igazán ismer és aki mellett maradéktalanul boldog lehetsz.